MAnna

...ahogy egy ember a zseniálisabbnál zseniálisabb ötleteit saját maga képes elgáncsolni. Ilyet még sosem láttam közelről. Ahogy ilyen türelmetlen emberrel sem találkoztam. Mindent akar, lehetőleg azonnal. Se időt, se lehetőséget nem ad, hogy az ötlet kiforrjon, megvalósuljon. Minden sufni-tuninggal működik, abszolút amatőr módon. Pedig a legtöbb ötlethez még csak nem is a pénz hiányzik, hanem leginkább az idő, az átgondoltság.

Isten látja lelkemet, lelkes voltam, tán még most is az vagyok, de fáj látni és részese lenni annak, ahogy kútba vesznek ezek a zseniális ötletek, de legalábbis nem úgy valósulnak meg, ahogy megvalósulhatnának. Jól, profi módon, átgondoltan, hogy aztán mindenki erről beszélhessen, minket éljenezhessen. 

Nagyon nem kéne ilyen boldogtalan negyvenes nőkről szóló filmeket néznem. Főleg nem kellene olyan filmeket néznem, amiben ilyen álom pasik játsszák a hős szerelmest. Mert ettől aztán boldogtalanabb leszek, mint amilyen boldogtalan most vagyok!

Vajon hol voltam, mikor a kitartást, a küzdőszellemet, az akaraterőt, az ambíciót osztogatták? Vajon egyesek miért tudnak állhatatosak, kitartóak lenni? Vajon mi kell ahhoz, hogy az akaraterő felülkerekedjen az önsajnálaton? Vajon eljön-e az a pont, amikor feléled a küzdőszellem, a "csakazértismegmutatom" érzés? Nagyon, nagyon, nagyon szeretném. Annyira, hogy már szinte fáj. 

Egy érzés. Ami kiborít. Megbénít.

Nem tudom, hogy mi van a levegőben, de ma én is megkaptam a beosztásom, még ha bóknak is szánta az illető. Majdnem sikerült :D 

"Te nem felelsz meg a mai mainstream szépségideálnak, de tudom, hogy van olyan réteg, akinek kifejezetten a te típusod jön be." 

Lezárult egy tíz éves szakasza az életemnek. Letelt a hitelem. Az utolsó részletet is törlesztettem. Vagyis hiteltelen lettem. Ma majd két órát ültem a bankban, de megérte, mert megírták, kitöltötték a papírokat és már küldik is a földhivatalnak, hogy levegyék a lakásról a jelzálogot. 

Sosem tudtam/tudok elég hálás lenni Mamának és Palinak, hogy lehetővé tették anno a lakásvásárlást. Ha ők nem adnak egy kis kezdőtőkét, nem segítenek, tán még ma is otthon laknék náluk, a nyakukon. De beleszerettem és megvettem a kislakást és azóta nincs nap, hogy a következő párbeszéd ne zajlana le a család és köztem:

Család: Hová mész?

Én: Haza.

Család: Minek? Mert ott jó neked?

Én: Igen, mert ott NAGYON-NAGYON jó nekem.

..., hogy milyen kurva jó, hogy az ember legalább a barátait megválogathatja, ha már a családját nem? 

Keri szerint még lehet esküvőszervezőm. Az igényeimet elnézve, nemhogy esküvőszervezőm nem lesz, de én leszek az utca végén lakó vénlány, aki majd a botját lengetve fogja a kurva kölyköket elzavarni, ha az ablak alatt hangoskodni mernek. :D

Tegnap reggel óta szétvet az ideg, ugyanis az ideg szó szerint baszkodja a bal fülem mögött a koponyámat és ettől furcsán megrándul a fejem, a vállam is. Kívülről talán nem is látszik annyira, de engem kurvára idegesít. Az éjjel is többször felébredtem arra, hogy úgy belenyilall a fájdalom az agyamba/koponya csontomba/lófasz tudja hová, hogy csillagokat látok. Azt hiszem felkeresem Horváth doktort, aki majd megsimisimizi a fejemet, eloszlatja az aggodalmamat és ezzel hopp, tán el is múlik ez a szarság. Mert ő így gyógyít engem. Általában ennyi elég szokott lenni, hogy az ilyen fura fájdalmaim megszűnjenek. Többnyire az ijedtség, a bizonytalanság nagyobb, mint a baj. Reméljük most is így lesz, mert ez bazi szar. 

Ingi múlt héten közölte velem, hogy ő bizony ebben a rohadt melegben nem fog dolgozni, az hétszentség. Irigykedtem is, de veszettül, mire megkérdezte, hogy Te meg aztán minek mennél dolgozni, menjünk inkább le Balatonra Anyuhoz három napra. A kérdés abszolút jogos volt, az ötlet pedig kitűnő, így közöltem Főnivel, hogy hétfőn-kedden nem jövök dolgozni. Főni szeretett volna még erről beszélni egy kicsit, valahogy úgy átdumálni, hogy de minek és hogyan, de érezte, hogy jobban jár, ha rábólint.

Így történt, hogy vasárnap elindultunk Balatonakarattyára Ingi Mamájához. Én nem kérdeztem semmit, az sem érdekelt, hogy hol, hogyan és miként fogunk aludni, egy volt a lényeg, hogy víz mellett legyünk. Annyit tudtam csak, hogy Katáéknak Balatonakarattyán van valahol egy lakókocsijuk. De semmi többet. Kiderült, hogy egy icipici kempingben van a lakókocsi, mindösszesen 15 méterre a Balatontól. Körben gyönyörű fák, mindenhol ápolt-locsolt-vágott fű, szóval idilli a hely. A lakókocsi kb. 20 éves, de mindennel felszerelt. Nem hittem a szememnek, mikor megláttam, hogy az elősátorban LCD tévé, mikró, két indukciós főzőlap, vagyis kompletten felszerelt konyha is van. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmes tud lenni a kempingezés. Lehet, hogyha Ingi előbb mondja, hogy kempingben leszünk és lakókocsiban fogunk aludni, akkor húzom a számat, talán még le is mondom ezt a három napot, miközben lemaradok az idei év legklasszabb három napjáról. Nem tudtam betelni a levegővel, a Balatonnal – majdnem, mintha a tengernél lettünk volna, még a színei is olyanok voltak – a nyugalommal és az igazán szórakoztató társasággal. Pont leszartam, hogy a zuhanyzó, a wc százkét éve épült és azóta is ugyanúgy áll, mert tiszta volt. Minden reggel és este jöttek takarítani és mivel ez egy pici kemping és visszajáró vendégekkel van tele, ráadásul mindenki lehozza a lakókocsiját már májusban és csak októberben viszi haza, vagyis itt töltik az egész nyarat, hát persze, hogy vigyáznak a tisztaságra, nem szarnak a küszöbre. Engem nemhogy zavart volna, hogy közös a zuhanyzó és a kis neszesszereddel, törölköződdel, hálóingeddel mész zuhanyozni, hanem kifejezetten élveztem. Jó móka volt na.

Egyetlen negatívum. A testem 70%-át borítják különböző méretű, alakú, típusú csípések. Szeretnek a bogarak, rovarok. Sajnos. Úgyhogy most kálciummal tömöm magam és már elhasználtam egy fél tubus Fenistil gélt. Alig bírok a seggemen ülni, ne kérdezzétek, hogy történt, de oda koncentrálódik a csípések fele.

Ja, és a színem drapp, némi rőt beütéssel.

Édesapám udvarol egy "lánynak". Fiatalkori kapcsolat ez, amit most több mint 37 év után felmelegítettek. A facebookon találtak egymásra, csak úgy sistereg a vonal, amikor telefonálnak, csetelnek. Kérdeztem is ma Apát, hogy mi újság a lánnyal. Mondja, hogy megváltoztatta a lány az email címét őmiatta zoli73-ra. Miért pont 73-ra? Mert akkor jártak. MIVAN??? 1973-ban az én Édesapám és Édesanyám már házasok voltak. Ööoööhhhhh, akkor biztos rosszul emlékszik, na. Szóval Édesapám ill. a régiúj nője egy tollvonással, akarom mondani egy email címmel szétzúzták gyerekkorom emlékeit. Ahogy egykor Édesanyám, de erről már írtam itt korábban http://manna.blog.hu/2010/11/10/mi_ott_voltunk (bár Anya a végére szépített). Apa sehogy sem jött ki jól ebből az elszólásból, sőt, még tetézte. Mesélte, hogy még barátokkal meg Anyával is jártak Sátoraljaújhelyen és Anya bekéredzkedett pisilni a "lányhoz". Mondtam Apának, hogy szerintem itt fejezze be, ne folytassa, nem akarom hallani, pápápápápápápá...

És ezek az én szüleim. Kell ezt még ragozzam? :)

Imádom a nyári záporesőzivatart. Ilyenkor hatalmába kerít az érzelmesség és elképesztő dolgokra ösztönöz :D

Inginek énekeltem ma reggel a hepibörszdéjtujút. Azt mondja, hogy szépen énekelek, de nem véletlenül tanít inkább táncolni. Abban legalább látja a fejlődést :DDD

Nem hiszek a változásban. Nem hiszem, hogy emberek _alapvetően_ meg tudnának változni. Viszont hiszem, hogy Freudnak volt igaza, miszerint életünk első 5 éve a legmeghatározóbb, vagyis a velünk született hajtóerők, a gyermekkorban bekövetkezett események alakítják személyiségünket.

Persze nem ilyen egyszerű a személyiség kialakulása és fejlődése. A diszpozicionális nézőpont szerint az emberek viszonylag stabil hajlamokkal rendelkeznek, melyek a legkülönfélébb helyzetekben mutatkoznak meg. A biológiai megközelítés szerint a személyiség genetikai megalapozottságú, tehát a diszpozíciók öröklődnek. Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tanuláselméleti nézőpontot sem, miszerint a személyiség mindannak az összessége, amit életünk során megtanulunk, elsajátítunk. Ahogy fenomenológiai szemszögből nézve az emberek természetüknél fogva képesek a fejlődésre és a szabad akarat gyakorlása közben önmagunkat terelhetjük ebbe az irányba, DE... a legtöbb ember csak akar fejlődni, változni, de képtelen rá. Ahogy a nemakarásnak, úgy az akarásnak is nyögés a vége. Önmagunkkal harcolva, kibújva bőrünkből próbálkozunk, akarunk és aztán kudarccal terhesen tudomásul vesszük, hogy nem változunk. Idomulunk, finomodnak jellemvonásaink, esetleg felerősödnek vagy csitulnak, ahogy a személyiségünk az egyes életszakaszokban/helyzetekben formálódik, alakul, de _alapvetően_ nem változik.

És ezt nem képesek emberek megérteni, elfogadni. Ahogy mi magunk sem tudunk - főleg bizonyos kor után - változni, úgy arra sem vagyunk képesek, hogy megváltoztassunk másokat. Ígérhetnek akármit, bocsánatot kérhetnek, akarhatnak változni önmagukért vagy a kedvünkért, de mindannyiszor bebizonyosodik, hogy ugyanazok maradtak, újra és újra elkövetik ugyanazon hibákat, elbuknak. Kár időt és energiát pazarolni. Főleg, hogy önmagunk és mások elfogadása minimum ennyi időt és energiát emészt fel. Melós nagyon, de hiszem, hogy ez előrébb visz, mint a görcsös akarás a változásra. Legalábbis hinni akarom. Szeretném.  

Az elmúlt néhány évben rengeteg megfontolandó tanácsot/útmutatást kaptam számomra fontos emberektől. Néhányat megfogadtam, néhányról pedig megfeledkeztem. Na de majd most...

Fejszés Zoli mondta: "Nem kezdünk a templom egerével. Soha, de soha nem tartunk el egy életképes/erős pasit."

Ehhez kapcsolódik szorosan Gyuri legfőbb tanítása: "Tanuld meg, nem segélyszervezet vagy, hanem békefenntartó!!!" (mit is várunk egy ENSZ békefenntartótól :D)

Erről rögtön Lapci mondása jutott eszembe: "Sosem fizetünk olyanért, amit ingyen is megkaphatunk."

D. Mónika ezt próbálta a fejünkbe verni: "Hentes légy Anyukám, hentes."

Márkus Laci bácsi azt tanította, hogy: "Fehér ember megbocsájt, de nem felejt!"

Az én jó tanácsom kedves gyerekek: "Kefélés után ne hagyjátok, hogy a lelketekben vájkáljanak, azt elemezzék, mert az agyoncsapja az élményt!"

Hirtelen ezek jutottak eszembe. 

Valahogy nem így képzeltem el az életemet. Vagyis nem tudom, hogy hogyan képzeltem el kislánykoromban, nem emlékszem pontosan, de egészen biztosan nem így. Persze, ha most kérdezné valaki, hogy - oké, nem így, de akkor hogyan? - nem tudnék igazán felelni. 

Krisztával beszélgetve az jutott eszembe, hogy nincs is okom a nyígásra. Szép és jó életem van, nem vagyok igazán beteg - bár egészséges sem vagyok. Szeret a családom és én is szeretem őket - bár idióták gyülekezete. Igazán jó barátok vesznek körül - bár némelyik néha fejjel megy a falnak és menthetetlen. Van egy csodaszép lakásom - bár van egy hülye szomszédom is. És én mégsem vagyok jól. Tudom, hogy nincs nagy baj, de ahogy Rebi fogalmazott, talán a lelkem éhes. Meg fáradt is vagyok. Lelkileg is, fizikailag is. 

Nem alszom jól. Sosem aludtam jól, de egyre rosszabb. Utoljára OG-vel aludtam át egy éjszakát, annak is már vagy hét-nyolc éve. Szinte minden éjjel álmodom, nem is kifejezetten rosszakat, csak úgy össze-vissza és mintha ettől is lennék fáradt.

Hiába táncolok már lassan tíz hónapja heti kétszer másfél órát, mintha ólomból lennének a lábaim. Nem kaptam erőre, nem az a jóleső fáradtság tölt el, hanem szinte bénultság vesz rajtam erőt minden óra után. Nemhogy jobb lenne az állóképességem, hanem egyre fáradtabb vagyok. Szedtem a vitaminokat, az immunerősítő szarokat horror pénzért, de semmi javulás. Egy hónap múlva megyek vissza vérvételre, hátha változik - jó irányba - a TSH szint.

Még hogy a pénz nem boldogít. Lófaszt. Boldog lennék, ha lenne pénzem. Boldoggá tenne mindaz, amit megtehetnék, ha lenne pénzem, de legalább az elmaradt öt havi fizut megkapnám. Segítenék Anyuéknak, hogy Bia egyről a kettőre jusson, hogy megszüntessem a rettegésüket, a kilátástalanságtól a fásultságukat, hogy ne mindig a Mamára kelljen támaszkodnom, hogy elvihessem végre Párizsba.

Szóval, ha én nyerném a lottó ötöst, neeeeem kapnék sokkot, de nem ám. Nálam higgadtabban senki sem kezelné a dolgot. Szép csendben elrendezném minden rokonom, barátom anyagi problémáját, kifizetném a hiteleket, tartozásokat, lakást vennék a tesóimnak, Bori is fellélegezhetne és hopp máris egy fokkal mindenki boldogabb lenne. Fogadjunk??? A többit meg szétosztogatnám. Vigyék. Nekem nem sok kellene belőle. Épp csak annyi, hogy körülöttem mindenki rendben legyen, hogy ne rágódjak miattuk, ne én cipeljem a terhüket, ne emésszen végre a bűntudat.  

Annyira nincs jól a lelkem, hogy tegnap salsáról jövet csak úgy spontán elsírtam magam a hetesen. Elsirattam a fiatalságomat, a valaha volt "szépségemet", meg úgy mindent és semmit. Senki sem bántott, sőt, mégis olyan szomorúság vett rajtam erőt, hogy órákon át sírtam. Mindezt teljesen indokolatlanul, hiszen semmi okom erre a mélabúra. De a legrosszabb, hogy bazira nem vigasztal, hogy más élete nyomorúságosabb, messze több és nagyobb a problémájuk, bánatuk. Önző módon, nem érdekelnek az afrikai éhezők, a hajléktalanok, a szenvedők, a svájci frank hitelesek. Ma nem. Ma az én problémám - legyen az létező vagy mondva csinált - a legnagyobb. És amennyire vacakul vagyok, nem látom a fától az erdőt. Nincs megoldás. Egyelőre nyalogatom a tátongó sebeimet, amik kívülállónak maximum karcolásnak tűnhetnek. 

Így vagyok mostanság, és nem így képzeltem el. 

Eltelt, mégpedig egy szempillantás alatt. Sok minden történt, lett is volna miről írni, mégsem jött az ihlet. Képtelen voltam írni. Legalábbis őszintén semmiképp.

Vége az iskolának. Levizsgáztam. Csoportelsőként végeztem, amire olyan büszke vagy, mint még semmire ebben az életben. Rengeteget tanultam, hálás vagyok Rolandnak és Évának azokért az "aha-élményekért", amiért érdemes valójában élni, tanulni, fejlődni. És bár eddig is tudtam, hogy mi az, ami fáj, amiért képtelen vagyok továbblépni, segített feldolgozni és helyretenni magamban a dolgokat. 

December 13-án véget ért a majd 13 éven át tartó "kapcsolatom" a Szűcs családdal. Semmi sem köt hozzájuk. Érdekes, hogy sosem gondoltam volna, hogy szükséges még egy ilyen jelentéktelen szál elvarrása is ahhoz, hogy le tudjam magamban zárni végérvényesen ezt a történetet. Tartottam tőle, hogy fájni fog, a szívem majd összeszorul, de ehelyett megkönnyebbültem. 

Nincsenek véletlenek. Aznap délelőtt találkoztam Rolanddal. Mintha a Jóisten küldte volna, hogy legyen mellettem valaki abban a helyzetben. Valaki, akitől sokat tanultam, aki anélkül, hogy tudta volna, mire van szükségem, pont azt és akkor és úgy mondta, ahogy az kellett a lelkemnek. 

Megismerkedtem valakivel, de közben rájöttem, hogy nagyobb az esélyem a lottó ötösre, mint arra, hogy az IGAZIVAL találkozzak. De legalábbis egy olyan emberrel, aki cukrászdába visz, sétál velem az Andrássyn, haza kísér, másnap felhív stb. Mert ilyen pasi nincs. Vagy ha van, akkor egy karámban elzárva tartják vagy valahol Katmanduban cukorrépát nevel bassza meg. Amilyen az én formám, megint belefutottam a bonyolult, a reménytelen, lehetetlen történetbe. Ennek ellenére minden pillanatát élveztem.

Tanulok salsázni. Ingi vagy három éve cseszegetett, csábítgatott, de én ellenálltam. Bár hagytam volna magam korábban rábeszélni. Elmondhatatlanul élvezem. A mozgást, a zenét, az embereket. 

Jó év volt.  

Még ennyi év után is facsarodik a szívem, ha velük vagyok, látom őket, körülvesznek. Annyira helyesek és édesek voltak pénteken mind. Olyan őszintén örültek nekem, amilyen őszintén és nagyon én örültem nekik.

Hogy lehet, hogy ennyi év után is ilyen hatással van rám a hely és az emberek? Egytől egyig. Olyanok is, akikkel régen nem volt szoros kapcsolatom, vagy épp csak hogy látásból ismertük egymást. Most úgy jöttek oda köszönni és úgy fogadtak, mint régi jó ismerőst. Pedig volt akivel csak annyira futotta, hogy: ...und, sonst so? 

Igen. Hiperventillálok és csak pislogok. Van ilyen. Bárkivel előfordul. Pedig csak megdöbbentem és szóhoz sem jutottam. Néhány másodpercig. De én még hiperventillálni is disztingváltan szoktam. 

Gondolkodtam, és egyáltalán nincs igaza MP-nek. Igenis a magasabban lévő polcról kell választani. Úgyhogy egy Jake Gyllenhaal-ba oltott Zacher Gábort akarok. Szépet és okosat!!!

A lentebb lévő polcokon ugyanis csak szerencsétlen, beteg lúzerek vannak és azokkal nem tudok és nem is akarok mit kezdeni.

Dr. Zacher Gábor - túl azon, hogy egy zseniális szakember - egy karizmatikus, lebilincselő, fantasztikus humorú, szórakoztató előadó. Ha újrakezdeném, toxikológusnak állnék. Azt hiszem, szerelmes vagyok :)

Ha ő személyesen tartana előadásokat a fiataloknak, szerintem lényegesen kevesebb pocsolyarészeg, drogfüggő hülye gyerek rohangálna a városban.