Csudálatos dolog ez a fizikoterápia. Először is kapok ultrahangos kezelést. Jaj, hát az valami istencsászárkirály dolog. Ultrahangos bizbazzal simisimizik a nyakamat, vállamat. Aztán meg valami ficergős, csipkelődős tappancsot tesznek a hátamra. Olyan mintha millió kis hangya rohangálna le-föl a gerincem mentén. Állítólag mire vége a tíz kezelésnek, olyan leszek, mint új koromban. Kiváncsi vagyok. Mert pillanatnyilag nehézségbe ütközik, hogy megnézzem a köldökömet. No nem mintha olyan érdekes lenne a köldököm, és amúgy sem szoktam nézegetni, de ha mostanság véletlenül mégis kedvem szottyanna megnézni, hát zavarban lennék, no.
Tagadhatatlanul öregszem. Lelkileg csak fáradtnak érzem magam, nem öregnek, de testileg...a múltkor kifordult a számból az ideiglenes koronám - hozzáteszem, hogy egyetlen fogam van, ami rossz, de az annyira, hogy nem is értem, miért akarja a fogorvos mindenáron megmenteni - a nyakam, hátam úgy be van állva három hete, hogy reggelente min. 15 percig kell tornáztassam satnya végtagjaimat, hogy újra élet költözzön beléjük. Egy hete gyógytornára is járok, hogy életben maradjak. A memóriám meg ugye...hagyjuk is. Reggel a buszon, a szemközt ülő lány óriási napszemüvegében volt alkalmam magam megvizsgálni. Olyan elnyúzott volt az arcom, karikás a szemem, hogy majdnem elsírtam magam.
Pénteken Petivel elmentünk este dumálni. Hajnali fél kettőkor már nem voltam magamnál. Pedig egy este vele, maga a felüdülés, a csoda, móka és kacagás. Gyönyörű, jóképű, vidám, szórakoztató, egy igazi sármőr, ráadásul pasi a javából. De fél kettőkor alig bírtam a lábamon állni, pedig még invitált, hogy menjünk tovább táncolni. Reggel kilencre viszont gyógytornára kellett menjek. Kicsit belehaltam.
Öregszem.
