“Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.
Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.”
(Gary Chapman: Egymásra hangolva)

 

Ezt ma olvastam a szakítósblogon. Köszönöm Kaméleon, hogy rátaláltál és megosztottad velünk Gary Chapman gondolatát a szerelemről, szeretetről.

 

Ha önzetlen szeretetről, szerelemről hallok, olvasok, mindig Laci bácsi és Ágnes jutnak eszembe. Ők a minta és a példa az életemben. Csak így és sehogy máshogy. Nem alkuszom. Nem megy. Próbáltam. Hiába. Olyan sokszor eszembe jut, hogy mennyi mindent nem volt időm megkérdezni Laci bácsitól. Mennyi mindent tanulhattam volna tőle, ha van még egy kis időnk. De nem volt. Ágnes itt van még nekem és nem hagyja, hogy Laci bácsi bölcsessége és humora feledésbe vesszen. Annyira egyek voltak ők, hogy bármit is kérdeznék Laci bácsitól, Ágnes tudja a választ. Ágnes válaszol, de Laci bácsi hangját hallom. Hiányzik.

 

Hmm. Milyen furcsa. Itt akartam befejezni a mai posztot és még mielőtt megtehettem volna, eszembe jutottottak. Ők. Ági és Laci. Barátaim. Milyen különös. A névazonosság. Biztos nincs jelentősége, de mégis. Barátaim között nincs még egy olyan kapcsolat, mint az ővék. Lassan 14 éve tart, velem egyidősek és képesek arra, amire Laci bácsi és Ágnes. Önzetlenül egymásért élni, lenni. Manapság ritka. Egyre ritkább.

 

Erre vágyom én is. Nem fáj, hogy nincs, de vágyom rá.