Ha nekem ennyire fáj, vajon Andinak mekkora a fájdalma??? Felmérni sem tudom. Tudom, hogy normális a fájdalom és majd csillapodik idővel, de most dühös is vagyok. Dühös, hogy így történt és ilyen gyorsan. Persze ez önző dolog is egyben, mert azzal, hogy titkon azt kívántam, bár még köztünk maradna, a fájdalma is maradt volna. Ezt nem akartam, de önző mód örültem, amikor eltelt egy éjszaka hívás nélkül és hajnalban, mikor mentem a kórházba, még ott volt. Borzalmas állapotban, de ott volt. Útálom magam ezért. És útálom, hogy mindig utólag jövök rá, hogy mit kellett volna másként csinálnom, hogy mennyi mindent szerettem volna még elmondani neki, hogy annyi "mi lett volna ha..." kezdetű mondat kavarog a fejemben. Útálom, hogy meg kell szokjam a megváltoztathatatlant.
Csütörtökön adják ki a hamvakat. Vasárnap szórjuk el ott, ahol mindig horgászott. Imádta. Képes volt munka előtt, hajnalban felkelni, csak hogy egy órára kimenjen a partra. Ő, a pörgős, nyughatatlan, ott ült hétvégenként órákon át. Ákár 5-6-8 órán át. Csendben, békében, szótlanul. Néhány hete is kiment. Alig bírt a harmadik emeletről levánszorogni, de kocsiba ült és kiment horgászni. Hiszem, hogy ez tartotta ennyi ideig életben.
