Ajándék ez az idő. Hogy tudnak emberek ilyen időben nyavalyogni, siránkozni. Miért nem látják meg az apró dolgokban a szépet? A színeket, az ősz illatát. Én nem tudok velük betelni. Imádom az őszt. Ma reggel olyan köd volt, hogy alig láttam ki az ablakon. De ez is hozzá tartozik. Én ezt is szeretem. Mert annál szebb nincs is, mikor kezd oszladozni a köd és a nap úgy világítja meg a fák tetejét, mintha azok lángolnának. A fák alatt összegyűlt lehullott levelek olyanok, mintha jó vastag plédet terítettek volna alá. Szinte kedvem lenne leheveredni.   

Gyönyörű volt tegnap az Óbudai temető. Mindig is szerettem ott sétálni. Sosincs rossz érzésem, ha ott vagyok, sőt, inkább szeretek ott sétálni, mint a Margitszigeten. Békés és csodaszép. Főleg halottak napján. Az a sok mécses lenyűgöző látványt nyújt.

Annyira szép volt nagyapám temetése. Ott szórtuk el a hamvakat az Óbudai temetőben. Nincs sír, nincs felirat, mi mégis szívesen járunk ki "hozzá". Sétálni.

Megfigyeltem, hogyha mi a Mamával kimegyünk a temetőbe sétálni, mindig ott beszéljük meg a leghétköznapibb dolgokat. Fel kéne varrni a nadrágja szárát. Jó lenne találni egy ügyes varrónőt. Hozatni kellene Édesapával hagymát, felaprítani és kis csomagokban eltenni a mélyhűtőbe. Esetleg idén nem halat kellene sütni karácsonykor. A múltkor, amit Kati hozott húst, abból kéne valamit csinálni. Édesapának kell egy új hátizsák. És így tovább, és így tovább. És minden alkalommal jókat vitatkozunk azon is, hogy ha megtudnám, hogy hány napja/hete van hátra, az Istenért, meg ne mondjam neki. Viszont én meg a lelkére kötöm, hogy nekem mondja csak meg, mert én pontosan szeretném tudni, hogy hány nap van még hátra. Persze a legjobb lenne, ha egészen pontosan tudhatnám. És erről mi jókat mókázva, vihogva beszélgetünk. Ha ezt valaki hallaná???