Azt mondták, hogy túlzott elvárásaim vannak másokkal szemben. Mert magamból indulok ki. Én tudok disztingválni - olykor talán túlságosan is - más meg kevésbé vagy egyáltalán nem tud. Mentségeket keresek másoknak, közben veszettül magyarázom a magam bizonyítványát. Legalábbis Lapiska szerint. Igaza van. Mint mindig. Mama azt mondta, hogy Lapcival beszéljem meg a dolgokat, ő fog tudni olyat mondani, ami helyre tesz. Így is lett. Mindig őszinte. Kíméletlenül. Sosem bántóan, de minden köntörfalazás nélkül mondja el a véleményét. Tudtam, hogy mit fog mondani, talán ezért is halogattam a beszélgetést. Tudtam, hogy ő nem fogja felmenteni, nem keres neki semmilyen mentséget. És legfőképpen nyakon vág, ha magamat merem hibáztatni. Pedig mást se csinálok, mint "önvizsgálok". Hátha én csináltam rosszul. Talán eltúloztam. Rosszul éreztem, esetleg félreértettem valamit.

Ezen nem volt mit félreérteni. Én gyakoroltam egy gesztust, mértani pontossággal, előre lejátszottam, hogy ezzel mit fogok elérni. Mindig ezt csinálom. Előre végiggondolom, hogy melyik mondatommal, cselekedetemmel mit érek el. Milyen hatást váltok ki. Nem meggondolatlanul bele a világba, hanem átgondoltan, disztingváltan. Mert tudni kell, hogy mikor, kinek, mit és hogyan mondunk. Mit teszünk, hogyan tesszük. Mikor mondunk valamit, és mikor hallgatunk inkább. És még ígyis előfordul, hogy nem jól cselekszünk, pedig jót akarunk.

Én jót akartam. Mégsem így sült el. Sőt. Nagyon is rosszul. Fordítva. Olyan nagyon szerettem volna, ha megértik az üzenetet. Ha látják a jó szándékot. Tudom, nem egyszerű a történet, de mégis annyira próbáltam mutatni, hogy igyekszem. Most olyan tehetetlen düh fog el, ha csak rá gondolok, hogy törni-zúzni volna kedvem. Hogy nem értik, amit mondok? Miért gondolnak bele mást? Miért értették félre?

De én disztingválok.