Mamának tegnap volt a 60. érettségi találkozója. Elképesztő. Csináltunk gyönyörű meghívót és összeállítottunk egy listát, hogy az 1949-ben, a Salvator Intézetben érettségizettekkel mi újság.
Nyolcan már meghaltak. Egy valaki Ausztráliában él. Tíz "lányról" - ahogy a Mamám emlegeti őket, én meg közben jókat kuncogok - nem tudnak semmit. Tizennégyen tudnak egymásról, itt élnek Budapesten, és tegnap végül tizen találkoztak.
Mennyi minden történhetett velük és mennyi mesélni valójuk lehet egymásnak. És micsoda összetartás, hogy ennyi idő után is ilyen szívesen találkoznak, szeretik egymást. Ahogy Mama mesél ezekről az összejövetelekről, semmiben sem különböznek azoktól a csajos estéktől, amiket mi tartunk. Beszélgetnek a világ dolgairól, a gyerekekről, férjeikről, kipletykálják azokat, akik nem mentek el a találkozóra :)))
Amikor a Mama hazahozta az 55. érettségi találkozón készült fényképeket, el voltam hülve, hogy hány tanár él még és ment el a találkozóra. Mondtam is a Mamának. Ő nem igazán érette, hogy miről beszélek. Mire kiderült, hogy én az ő osztálytársait néztem tanároknak. Igazi vénasszonyok. Ráncosak, hajlott hátúak, őszek. A Mamám meg ott áll közöttük, mint valami gyönyörű, csinos bakfis. Szerinte elfogult vagyok. Szerintem nem.
