Tegnap este annyi minden eszembe jutott a RÁDIÓRÓL. Így nagybetűkkel. Tudom milyen rádiózni. Igazi szerelem. Misztikum, varázslat, kaland.
A véletlen vagy valami csoda folytán kerültem tizenhat évvel ezelőtt - alig tizenkilenc évesen - a Juventus Rádióhoz. És nekem megengedték, hogy ott "játszak". Mert az bizony játék volt a javából.
Szar a memóriám, de krisztálytisztán emlékszem minden apró részletre, a tojásos doboz hangszigeteléstól a vágóasztalig mindenre, sőt Schwarz motorja is itt csillog az emlékezetemben, Istenem de szerelmes voltam abba a fiúba.
Nekem Szabadisóstó akkor a világ közepe volt. Az Antenna Hungária adótornyának pincéjéből szólt a rádió és én mondtam a német nyelvű híreket. Én, a sehonnai kislány, a tapasztalatlan, a kezdő. Életem első munkahelye volt a rádió. Emlékszem, hogy az első adás alkalmával én olyan ideges voltam, hogy míg remegő hangon mondtam a híreket, végig kattogtattam a golyóstollamat. Fel sem néztem a papírjaimból annyira koncentráltam, így azt sem vettem észre, hogy a többiek az üvegen túl veszettül integetnek, hogy fejezzem be de sürgősen a kattogtatást :)). Szegény hallgatók. Nem elég, hogy egy csipogó kislányhang remegve makogja a híreket, de még valami irgalmatlan kattogás is zavarja az adást.
Magamtól távoztam a Juventustól, visszajöttem Pestre tanulni és dolgozni, mégis majd belesajdult a szívem. De életem legszebb, legvarázslatosabb másfél éve volt, talán ezért is emlékszem annyi mindenre és olyan tisztán.
Néhány évig még hallgattam a Juventust, de egyszer csak azon kaptam magam - úgy jó tíz évvel ezelőtt - hogy Danubiust hallgatok. És azóta is csak azt hallgatom. Lehet, hogy van, volt és lesz jobb, mint a Danubius, de én a megszokás rabja vagyok. Gyűlölöm a változást. Rosszul viselem. Persze mindent meg lehet szokni, de én ragaszkodó vagyok. Emberekhez, tárgyakhoz, helyzetekhez. Nekem kell a rend, a jól megszokott, a bevált.
Reggelente az első dolgom ébredés után, hogy bekapcsolom a rádiót. Nekem a Danubiusos reggeli műsor olyan, mint másnak a reggeli kávé. Csendesen éledek. Olykor rosszul vagyok, hogy már megint a Fiesta szól, máskor több fogkrém jut a tükörre, mint a számba, úgy röhögök.
Minden alkalommal megsértődtem, amikor átstrukturálták a reggeli műsort. Néhány hétig puffogtam, utáltam az új felállást, aztán megszoktam, később megszerettem. Legutóbb januárban dühöngtem. Miért pont a Balázst és ezt a noname Vadongyereket kellett betenni a Rákóczi mellé? Hol fociztak ezek eddig? Alig telt el néhány hét és kiderült, hogy zseniálisak így hárman. Gondolom Rákóczi eleinte nem volt lelkes a nyálas celeb gyerek miatt - ahogy én sem repestem Balázsért - de nekem úgy tűnt összecsiszolódtak, sőt nagyon jól adják egymás alá a lovat. Kiderült, hogy Balázs nagyon is jó a rádióban, hogy ez a Vadongyerek eszméletlen humorérzékkel van megáldva. Rákóczi meg egyszerűen a Rákóczi és kész. Ennek a három hülyének még a Crystalt is megbocsátottam. Pedig Kasza Tibire régóta, ráadásul privát neheztelek. Elég, ha annyit mondanék neki: NICE és ő tudná miért is.
Mondjuk én minden szaron el tudom sírni magamat, így nem meglepő, hogy a tegnap éjszakai adás megríkatott. Igen, összevisszaság volt, koncepció sem sok, de hogy lehetett volna másként csinálni? SzabóZé a comment.com-on profi műsorért reklamál. Hogy lehetett volna profi műsort szerkeszteni az utolsó két órára, mikor olyan felfokozott lelkiállapotban, ráadásul enyhén bebaszva ült ott a brigád? Ez így volt jó, hiteles és őszinte.
Attól, hogy a stáb fele talán folytatja az új adók egyikén, nem volt hamis vagy mesterkélt ez a búcsú és a szomorúság. Megsiratták, volt is mit, hiszen évek óta együtt dolgoztak, összebarátkoztak, itt éltek meg jót és rosszat. Tudom, hogy mit érezhetnek, mert mikor a tv2-től eljöttem - innen is magamtól - iszonyú rossz volt. Rossz volt, hogy nem ugyanoda járok be dolgozni, hogy nem ugyanazok vesznek körül. Két teljes évig jártam vissza esténként és kuporogtam a stúdióban, csak hogy érezhessem a hangulatot, láthassam a kollégákat, csak hogy a rend, a megszokott, a jól bevált vegyen körül. Még akkor is, ha magam döntöttem a távozásról.
Persze nem bírtam magammal és mikor elhallgatott a Danubius sírtam egy jót. Sirattam a magam Juventusos éveit, a tv2-es korszakomat és sirattam a Danubiust. Aztán egyszer csak - kisebb technikai gikszerrel - de megszólalt a Class FM. Éjjel egyig hallgattam. Egész stílusosan indultak, bár engem kissé zavart, hogy egy szót sem szóltak hozzám. Talán nem ismertek fel? Halló, én vagyok a hallgató, vagy túlzottak az elvárásaim? Amúgy egész klassz zenéket játszanak. Meg is lepődtem, hogy Michael Bublé is bekerült a repertoárba. Aztán 3/4 1-kor megszólalt a Crystal. Hogy volt-e benne tudatosság, hogy a Te vagy a jel c. számukat adták (...túl szép volt, csak a miénk volt, de mégis véget ért, hogy egy új kezdődjön el...), nem tudom, de hirtelen azt sem tudtam sírjak vagy nevessek.
Hát ma reggel nem rázott a röhögés, amikor újra ugyanezt a számot adta a Class FM. Egyszer is elég volt. Nekik nem tudom olyan könnyen megbocsátani a Crystalt. Bár imádom Michael Bublét, de kilenc órán belül ugyanazt a számot kétszer is leadták. De ugye arról volt szó, hogy az ismétléseket megpróbálják elkerülni. Egyelőre nem sok sikerrel. Persze tudom, még csak most indultak, ráadásul komoly technikai problémákkal küszködnek, úgyhogy türelmes leszek. De könyörgöm, Szani Rolandot reggelre? Annak a pasinak olyan rettenetes hangszíne van, hogy borsódzik tőle a hátam. Napközben is rosszul viselem, hát még kora reggel.
Innen üzenem Csiszár Jenci voltkollégámnak - tán még emlékszik a kávéfőző kislányra a főni előszobájából - hogy most várom a csodát. Addig meg vagyok sértődve.