Eltelt, mégpedig egy szempillantás alatt. Sok minden történt, lett is volna miről írni, mégsem jött az ihlet. Képtelen voltam írni. Legalábbis őszintén semmiképp.

Vége az iskolának. Levizsgáztam. Csoportelsőként végeztem, amire olyan büszke vagy, mint még semmire ebben az életben. Rengeteget tanultam, hálás vagyok Rolandnak és Évának azokért az "aha-élményekért", amiért érdemes valójában élni, tanulni, fejlődni. És bár eddig is tudtam, hogy mi az, ami fáj, amiért képtelen vagyok továbblépni, segített feldolgozni és helyretenni magamban a dolgokat. 

December 13-án véget ért a majd 13 éven át tartó "kapcsolatom" a Szűcs családdal. Semmi sem köt hozzájuk. Érdekes, hogy sosem gondoltam volna, hogy szükséges még egy ilyen jelentéktelen szál elvarrása is ahhoz, hogy le tudjam magamban zárni végérvényesen ezt a történetet. Tartottam tőle, hogy fájni fog, a szívem majd összeszorul, de ehelyett megkönnyebbültem. 

Nincsenek véletlenek. Aznap délelőtt találkoztam Rolanddal. Mintha a Jóisten küldte volna, hogy legyen mellettem valaki abban a helyzetben. Valaki, akitől sokat tanultam, aki anélkül, hogy tudta volna, mire van szükségem, pont azt és akkor és úgy mondta, ahogy az kellett a lelkemnek. 

Megismerkedtem valakivel, de közben rájöttem, hogy nagyobb az esélyem a lottó ötösre, mint arra, hogy az IGAZIVAL találkozzak. De legalábbis egy olyan emberrel, aki cukrászdába visz, sétál velem az Andrássyn, haza kísér, másnap felhív stb. Mert ilyen pasi nincs. Vagy ha van, akkor egy karámban elzárva tartják vagy valahol Katmanduban cukorrépát nevel bassza meg. Amilyen az én formám, megint belefutottam a bonyolult, a reménytelen, lehetetlen történetbe. Ennek ellenére minden pillanatát élveztem.

Tanulok salsázni. Ingi vagy három éve cseszegetett, csábítgatott, de én ellenálltam. Bár hagytam volna magam korábban rábeszélni. Elmondhatatlanul élvezem. A mozgást, a zenét, az embereket. 

Jó év volt.