Valahogy nem így képzeltem el az életemet. Vagyis nem tudom, hogy hogyan képzeltem el kislánykoromban, nem emlékszem pontosan, de egészen biztosan nem így. Persze, ha most kérdezné valaki, hogy - oké, nem így, de akkor hogyan? - nem tudnék igazán felelni.
Krisztával beszélgetve az jutott eszembe, hogy nincs is okom a nyígásra. Szép és jó életem van, nem vagyok igazán beteg - bár egészséges sem vagyok. Szeret a családom és én is szeretem őket - bár idióták gyülekezete. Igazán jó barátok vesznek körül - bár némelyik néha fejjel megy a falnak és menthetetlen. Van egy csodaszép lakásom - bár van egy hülye szomszédom is. És én mégsem vagyok jól. Tudom, hogy nincs nagy baj, de ahogy Rebi fogalmazott, talán a lelkem éhes. Meg fáradt is vagyok. Lelkileg is, fizikailag is.
Nem alszom jól. Sosem aludtam jól, de egyre rosszabb. Utoljára OG-vel aludtam át egy éjszakát, annak is már vagy hét-nyolc éve. Szinte minden éjjel álmodom, nem is kifejezetten rosszakat, csak úgy össze-vissza és mintha ettől is lennék fáradt.
Hiába táncolok már lassan tíz hónapja heti kétszer másfél órát, mintha ólomból lennének a lábaim. Nem kaptam erőre, nem az a jóleső fáradtság tölt el, hanem szinte bénultság vesz rajtam erőt minden óra után. Nemhogy jobb lenne az állóképességem, hanem egyre fáradtabb vagyok. Szedtem a vitaminokat, az immunerősítő szarokat horror pénzért, de semmi javulás. Egy hónap múlva megyek vissza vérvételre, hátha változik - jó irányba - a TSH szint.
Még hogy a pénz nem boldogít. Lófaszt. Boldog lennék, ha lenne pénzem. Boldoggá tenne mindaz, amit megtehetnék, ha lenne pénzem, de legalább az elmaradt öt havi fizut megkapnám. Segítenék Anyuéknak, hogy Bia egyről a kettőre jusson, hogy megszüntessem a rettegésüket, a kilátástalanságtól a fásultságukat, hogy ne mindig a Mamára kelljen támaszkodnom, hogy elvihessem végre Párizsba.
Szóval, ha én nyerném a lottó ötöst, neeeeem kapnék sokkot, de nem ám. Nálam higgadtabban senki sem kezelné a dolgot. Szép csendben elrendezném minden rokonom, barátom anyagi problémáját, kifizetném a hiteleket, tartozásokat, lakást vennék a tesóimnak, Bori is fellélegezhetne és hopp máris egy fokkal mindenki boldogabb lenne. Fogadjunk??? A többit meg szétosztogatnám. Vigyék. Nekem nem sok kellene belőle. Épp csak annyi, hogy körülöttem mindenki rendben legyen, hogy ne rágódjak miattuk, ne én cipeljem a terhüket, ne emésszen végre a bűntudat.
Annyira nincs jól a lelkem, hogy tegnap salsáról jövet csak úgy spontán elsírtam magam a hetesen. Elsirattam a fiatalságomat, a valaha volt "szépségemet", meg úgy mindent és semmit. Senki sem bántott, sőt, mégis olyan szomorúság vett rajtam erőt, hogy órákon át sírtam. Mindezt teljesen indokolatlanul, hiszen semmi okom erre a mélabúra. De a legrosszabb, hogy bazira nem vigasztal, hogy más élete nyomorúságosabb, messze több és nagyobb a problémájuk, bánatuk. Önző módon, nem érdekelnek az afrikai éhezők, a hajléktalanok, a szenvedők, a svájci frank hitelesek. Ma nem. Ma az én problémám - legyen az létező vagy mondva csinált - a legnagyobb. És amennyire vacakul vagyok, nem látom a fától az erdőt. Nincs megoldás. Egyelőre nyalogatom a tátongó sebeimet, amik kívülállónak maximum karcolásnak tűnhetnek.
Így vagyok mostanság, és nem így képzeltem el.
