Nem hiszek a változásban. Nem hiszem, hogy emberek _alapvetően_ meg tudnának változni. Viszont hiszem, hogy Freudnak volt igaza, miszerint életünk első 5 éve a legmeghatározóbb, vagyis a velünk született hajtóerők, a gyermekkorban bekövetkezett események alakítják személyiségünket.

Persze nem ilyen egyszerű a személyiség kialakulása és fejlődése. A diszpozicionális nézőpont szerint az emberek viszonylag stabil hajlamokkal rendelkeznek, melyek a legkülönfélébb helyzetekben mutatkoznak meg. A biológiai megközelítés szerint a személyiség genetikai megalapozottságú, tehát a diszpozíciók öröklődnek. Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tanuláselméleti nézőpontot sem, miszerint a személyiség mindannak az összessége, amit életünk során megtanulunk, elsajátítunk. Ahogy fenomenológiai szemszögből nézve az emberek természetüknél fogva képesek a fejlődésre és a szabad akarat gyakorlása közben önmagunkat terelhetjük ebbe az irányba, DE... a legtöbb ember csak akar fejlődni, változni, de képtelen rá. Ahogy a nemakarásnak, úgy az akarásnak is nyögés a vége. Önmagunkkal harcolva, kibújva bőrünkből próbálkozunk, akarunk és aztán kudarccal terhesen tudomásul vesszük, hogy nem változunk. Idomulunk, finomodnak jellemvonásaink, esetleg felerősödnek vagy csitulnak, ahogy a személyiségünk az egyes életszakaszokban/helyzetekben formálódik, alakul, de _alapvetően_ nem változik.

És ezt nem képesek emberek megérteni, elfogadni. Ahogy mi magunk sem tudunk - főleg bizonyos kor után - változni, úgy arra sem vagyunk képesek, hogy megváltoztassunk másokat. Ígérhetnek akármit, bocsánatot kérhetnek, akarhatnak változni önmagukért vagy a kedvünkért, de mindannyiszor bebizonyosodik, hogy ugyanazok maradtak, újra és újra elkövetik ugyanazon hibákat, elbuknak. Kár időt és energiát pazarolni. Főleg, hogy önmagunk és mások elfogadása minimum ennyi időt és energiát emészt fel. Melós nagyon, de hiszem, hogy ez előrébb visz, mint a görcsös akarás a változásra. Legalábbis hinni akarom. Szeretném.