Egy hét kellett hozzá, hogy megemésszem - nem kiheverjem, mert azt nem fogom - a múlt héten tett látogatásomat a fogorvosnál. Konzultációra behívott a dokinéni egy kb. velem egyidős szájsebészt.
Azt hiszem, sőt meg vagyok róla győződve, hogy az közel sem fájt volna ennyire, ha érzéstelenítés nélkül egyenként húzkodja ki a fogaimat, mint az, hogy így köszönt:
- Jó estét asszonyom!
Azt hittem lefordulok a székről. Szíven ütött. Kész voltam. Többé nem is hallottam, hogy mit mond. Rettenetes, irgalmatlan fájdalmat éreztem a mellkasomban. Azt hittem, hogy infarktusom van.
Hát asszonyomnak nézek én ki??? Azóta kémlelem magam a tükörben.