Tegnap este a XXI. század c. műsorban az István a király rockoperáról volt szó. Nekem könnybe lábadt a szemem az emlékektől. Totálisan meghatódtam. Micsoda előadás volt.
A műsorvezető azzal fejezte be a riportot, hogy ez az az esemény, amire mindenki úgy emlékszik, hogy ott volt. Pedig csak tízezren fértek el a Királydombon.
Rögtön hívtam anyát, vajon nézte-e a műsort. Milyen jó, hogy mi ott voltunk, emlékszem, mintha ma lett volna. Anya egy pillanatra elhallgatott. Kiéreztem a hangjából a meghatottságot, majd megszólalt: KISBABÁM, MI NEM VOLTUNK OTT! SOHA. EGYIK ELŐADÁSON SEM.
Mi van??? Hiszen én emlékszem. Kristálytisztán. Pedig az én memóriám pocsék. Erre mégis emlékszem. Hogy lehet ez? Évek óta mesélek erről az emlékemről boldog-boldogtalannak. Ráadásul ez életem legszebb emléke Anyáról. Hogy mi ketten ott voltunk. Ő állítja, hogy mi bizony nem voltunk ott. Ő nem emlékszik. Ja, hát huszonhét éve volt 1983-ban. Fakulnak az emlékek.
Anya megkérdezte, hogy hány éves is voltam én ekkor. Mintha nem tudná. Kereken kilenc. Na de én akkor Németországban éltem a Mamáékkal. Ezzel érvelt. Miféle érveléstechnika ez kérem??? Az előadás nyáron volt. Augusztusban. Simán itthon lehettem nyaralni. Nem hogy itthon lehettem, hanem itthon is voltam. Tuti. Emlékszem, ha mondom.
Mindenesetre Anyának délig adtam haladékot, hogy gondolja át, hogy szeretné-e szétzúzni legszebb gyerekkori emlékemet és mire emlékszik.
Az előbb hívtam. Azt mondja csodálatos előadás volt és mi remekül éreztük magunkat 1983. augusztus 20-án, a Királydombon kéz a kézben. :)
