Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű ez az út. Azt is, hogy mi lesz a vége. Sosem hitegettem magam, de mindig reménykedtem. Azt hiszem Kari és Andi is így voltak ezzel. Most mégis olyan reménytelennek tűnik minden. És nem lehet rá felkészülni. Az agyam felfogta, mert racionális és földhöz ragadt vagyok. De nem tudok nem sírni. Csak úgy jön. A legrosszabb, hogy most már Andi is sír. Hogy tudnám akkor én tartani benne a lelket, ha magam sem vagyok összeszedett?? Ha nem tudom visszafojtani a sírást? Tegnapig még bizakodtam és egyszer sem sírtam. Azóta viszont folyamatosan. Ma este bemegyek a korházba és csak bízni tudok abban, hogy nem sírom el magam, nehogy Kari lássa rajtam a kétségbeesést, a bánatot. Ő amúgy olyan, mint én. Vagy én vagyok olyan, mint ő. Erős, kitartó, bizakodó. Mindig csak a következő lépésre figyeltünk, soha sem a végére. Most viszont úgy tűnik, hogy nagyon közel kerültünk a végéhez. Nagyon gyorsan ráadásul. Én tudom. De vajon ő is tudja? Már nem teljesen tiszta a tudata. Zavart és rettenetes fájdalmai vannak. Nem tudom, hogy mit kívánjak neki, magunknak.
Szaffy azt mondta, hogy nem áltathatjuk magunkat, de sosem szabad feladni, mert hátha...Értem én, de még több fájdalomnak, kezelésnek kitenni? Ki hozhatja meg azt a döntést, hogy nincs több kezelés, elég volt, most már csak csillapítsuk a fájdalmát amennyire lehet és hagyjuk elmenni?? Ki?? És mi van, ha mégis kellene még az a kezélés, mert hátha???
