A Mamám azt is mondta, hogy minden valamiért történik és nincsenek véletlenek. Igaza volt.

Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy találkoztam Szaffyval, és mellettem volt, amikor olyan nagy szükségem volt rá. Nem valakire, hanem rá. Akármennyire fájdalmas ez anyunak, a húgomnak, a barátaimnak, nem rájuk volt szükségem, hanem Szaffyra.

Végtelenül sajnálom, hogy ezzel óhatatlanul és akaratlanul is eszébe juttattam a saját fájdalmát és történetét, de köszönöm, hogy önzetlenül és őszintén ajánlotta a segítségét, a barátságát, a vállát, hogy kisírjam magam. Az ember olyan nehezen fogad el segítséget, támogatást, mert fél, hogy a másik terhére van. Éreztem, hogy Szaffy nem csak úgy mondja, hanem komolyan gondolja, hogy bármikor hívhatom, mehetek hozzá.

Tudtuk, hogy Kari el fog menni, de nem gondoltuk, hogy ilyen hamar és ilyen borzalmas fájdalmak közepette. Egyfelől imádkoztam, hogy ne akkor történjen, amikor nem vagyok ott, másfelől féltem, hogy mi lesz, ha ott leszek. Ott voltam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy foghattam a kezét és úgy ment el, hogy tudta, vagy inkább érezte, hogy mellette vagyunk. De összeomlottam és tudtam, hogy csak Szaffy az, akivel erről beszélni tudok vagy csak egyszerűen nála tudom kisírni magam. Így is volt. Köszönöm.