Vajon miért van az, hogy emberek nem tudják méltósággal viselni, ha már nem kellenek? Miért nem tudnak szembenézni ezzel? Mocsok szar egy érzés, az biztos, de ez a sárdobálás....
Egyetlen egyszer veszítettem el a fejem és rendeztem egy három perces jelenetet. Aztán észbe kaptam és soha többé nem fordult elő velem. És nem is fog. Ha egyszer valaki nekem azt mondja, hogy vége, nem kellesz, én nem nézek vissza, nem könyörgök és egy szót sem szólok hozzá többé. Felállok (jó, jó, oké, kiskanállal kaparnak össze a csajok :D) és megyek tovább (oké, oké, vonszolom magam). De akkor se. Soha. Ne lássa rajtam, hogy összetört, meggyötört és kiköpött (naná, hogy éjszakákon át bőgök a csajok vállán). És legfőképpen egy büdös rossz szót sem mondok rá (vagy max. mérsékelten és csak a csajoknak). Senkit sem kutyázok le. Mert benne voltam. Nyakig. Ergó pont annyira az én hibám is. Köpném magam emiatt szembe? Nem. Inkább majd elvonulok a sarokba, nyalogatom a sebeimet és jól elgondolkodom azon, hogy én mit és hol csesztem el. Nyílván kijöhetek a sarokból azzal a felismeréssel, hogy egyedül ő volt a hibás, a szemét, a mocskos, aljas disznó, de lássuk be, erre vajmi kevés esély van. Én is hibás voltam a kapcsolataimban, vagy legalábbis nem elegendő. Vagy éppen nem olyan. Kevés. Vagy sok.
Ennyi. Nem is történt semmi, igaz?
