Tudom, hogy egy ronda dög vagyok. Ráadásul úgy néz ki, hogy a tolerancia küszöböm a nullához konvergál. Önző is vagyok meg türelmetlen és undok. Pedig nem akarok ilyen lenni.
Mamáék még csak két napja vannak nálam, de már nagyon várom, hogy vége legyen a felújításnak. Imádom őket, egyfelől jó is, hogy nálam laknak, másfelől meg egyszerűen sírhatnékom van.
Valami történt a mosógép ajtajával. Kicsit le van szakadva. Tegnap fasírozottat sütött a mama. Az én lakásomban. Az én édes kicsi konyhácskámban. Kb. fél liter olajban. Átrendezte a virágjaimat. A díszpárnáim összevissza vannak. Minden holmijukat elől hagyják. A mosogatón ott vannak a vízcseppek. Csupa morzsa a csokibarna padlólapom. Apa cipőben megy be a fürdőszobába. És félnek tőlem, mert látják, hogy sík ideg vagyok ettől. Nekem meg bűntudatom van. Próbáltam nagyon finoman, nem hisztérikusan, őrjöngve a tudtukra adni még egyszer - hiszen egyszer már elmondtam nekik, hogy van egy-két-három-négy.... tikkem - hogy mit és hogyan szoktam én otthon csinálni. Icipici az a lakás három embernek, ha csak egy-két holmi elől marad az asztalon vagy a fél négyzetméternyi konyhapulton, máris olyan, mintha bomba robbant volna a lakásban.
Tegnap nagyon lassan mentem haza. Sőt, leszálltam az Oktogonnál fagyizni is, próbáltam a lelkemet csendesíteni. Nem sok sikerrel.
Ágotának lesz végül igaza. Jobb lett volna, ha én meg elköltözöm otthonról addig, míg ők ott vannak nálam, haza sem szabadna mennem, majd csak mikor visszaköltöznek a Mamához és akkor elég egyszer szembesülnöm a káosszal.
