Tudom, hogy az élet majd elrendezi, de ettől most nem vagyok boldogabb. Mert a csalódás akkora, hogy úgy érzem nincs semmi, ami vigaszt nyújthatna. Még a nutella sem segített. Végig gondolva az életemet, ha csalódtam, akkor sohasem kicsit. Mindig óriásit. Most sincs ez másként. Tíz évnyi barátságot lezárni úgy, hogy "felejtsük el egymást...", pff, még most sem tértem magamhoz. 

Nyilván Lapiskának van igaza, hogy ez már rég nem barátság. Ahhoz túl egyoldalú volt. Ráadásul a múlt héten a pofátlanság csimborasszóját éltem meg kétszer is. Azért nem hívtak fel az elmúlt kilenc hónapban, hogy megkérdezzék, hogy vagyok, mi van velem, de azért simán, hogy segítséget, szívességet kérjenek.

Én marha, egy kósza pillanatig azt hittem, hogy azért hívott fel a múltkor Trentóból, mikor nagy bajban volt, mert mégiscsak engem tart a legjobb barátjának, mert velem akarja megosztani a bánatát. Lófaszt. Én vagyok a diplomatikus, az ügyes lány, aki majd jól elintézi ezt a kényes ügyet a németeknél. Mert én majd jól tálalom. Mekkora egy marha vagyok. De még akkor is segítettem, amikor erre a felismerésre jutottam. Arra gondoltam, hogy nem tehetem meg ebben a helyzetben, hogy nem segítek. Ha kellett telefonáltam, bementem a korházba, kacsát mostam, őt fürdettem. Gyuri mondta jól. Tanuljam meg, hogy békefenntartó legyek, ne pedig segélyszervezet. Tipikus ENSZ-es hasonlat :DDD

Amig korházban volt bassza meg, naponta fel tudott hívni. Aztán eltűnt, cseszett a születésnapomra, ami alapból nem zavart volna, de az elmúlt egy év tükrében igenis kardinális kérdést csinálok belőle, majd egyszercsak felhív szívességért. Életemben először mondtam neki nemet.

Saját bevallása szerint sem olyan már a barátságunk, mint régen, sőt nem is lesz olyan, de van pofája ennek ellenére szívességet kérni - nem is kicsit - majd közölni velem, hogy ha ez nekem nem tetszik, nem tudom elfogadni, akkor felejtsük el egymást. Én még életemben ekkora szemtelenséget, pofátlanságot nem tapasztaltam. Van bőr a képén. 

És még én szégyellem magam amiatt, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Hogy ezt velem meg lehet csinálni. Hogy én hogy útálom azokat az embereket, akik olyanokat szeretnek, olyanokhoz ragaszkodnak, akik csak bántják, megalázzák őket. És én mit csinálok tíz hónapja? Hogy én hogy útálom most magamat. Útálom magamat, hogy bánkódom miattuk, mikor van annyi csodálatos, szépséges barátom. Mégsem tudom simán, bánat, szomorúság és csalódottság nélkül lezárni ezt a tíz évet. Nekem nem megy.