De komolyan. Szétvet az ideg. Magam sem hiszem el, hogy egy óra harmincegy percet beszéltünk erről az egészről és mindezt úgy, hogy már megint nem érti, hogy mit mondok, elbeszélünk egymás mellett.

Komolyan el kell gondolkodjak, hogy velem van a baj, hogy nem jól fogalmazok, nem disztingválok eléggé, vagy éppen talán túlságosan. Lehet, hogy bármennyire szeretném a problémákat felnőtt ember módjára megoldani és nem odadobni a sokévi barátságot csak azért, mert jelen pillanatban nem éppen felhőtlen a kapcsolatunk, mégsem eléggé felnőtt és érett a gondolkodásom.

A furcsak csak az, hogy _csak és kizárólag_ velük áll fenn ez a fajta "megnemértés", mást gondolnak bele a mondandómba, másként értelmezik. Másokkal még soha nem jutottam el arra a pontra, hogy csak azért ne értsük egymást, mert más a véleményünk. Ez ugyanis nincs szoros összefüggésben. Szerintem. De lehet, hogy tényleg én gondolkodom rosszul. Az a baj, ogy nem tudom ki tudná megmondani, hogy mi a baj velem, kinek van "igaza". Mert a barátaim eddig még sosem mondták - persze lehet, hogy túl udvariasak vagy szeretnek a fogyatékosságaim ellenére - hogy nem jól látom az ok-okozati összefüggéseket, hogy nem értik mit beszélek, vagy ennyire másként értelmezzék a szavaimat. Teljes a kétségbeesésem. Tudom, hogy volna _valamiféle_ megoldás arra, hogy véget vessek a kétségbeesésemnek, de nem ilyen megoldást akarok - mégha kétségtelenül hozna is _valamiféle_ megnyugvást - mert csak _VALAMIFÉLE_ megnyugvást hozna és nem azt, amivel egy életen át ki tudnék békülni. Mindig bennem lenne, hogy: "mi lett volna, ha ...". 

Iszonyú sírhatnékom van. Iszonyú bánatos vagyok. Iszonyúan haradszom, hogy ilyen érzéseket generálnak bennek azok, akiket a legjobban szeretek, akikről azt gondoltam, hogy ugyanúgy szeretnek engem, mint én őket. Most azt érzem, hogy értetlenkednek, akadékoskodnak, félreértelmeznek, valami olyat várnak el, amit nem tudok teljesíteni, legfőképp azért, mert nem tudom, hogy mit várnak el, és mert minden megváltozott. Gyűlölom a változást. Gyűlölöm és belebetegszem. 

Laci Bácsi mindig azt monda, hogy: "fehér ember megbocsát, de nem felejt". Gyűlölöm, hogy nem tudok felejteni, hogy nem tudok átlépni a dolgokon, hogy nem tudok úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha csak megvonhatnám a vállam, mintha valóban mi sem történt volna. Csak hogy azzal azt is mondanám, hogy nem érdekel, szarok rá. De ez nem így van. Érdekel, emésztem magam, belesajdul a fejem a kurva sok gondolkodásba, a saját magam elemezgetésébe. 

Fáradt vagyok. És iszonyú szomorú.