Egy ideje már, hogy olvasom a Határátkelő blogot. Imádok utazni, világot látni, de nem vágyom külföldön élni, elképzelhetetlen, hogy akár munkáért, emberét (értsd férfiért) elköltözzek innen, persze attól még megtörténhet, de nem tartom valószínűnek. Egyszerűen érdekel, hogy ki, hogyan boldogul külföldön, milyen az élet másutt, magyar szemmel, ezért hát napról-napra olvasom a(z) (élet)történeteket. Megértem és elfogadom, hogy vannak, akik más országban próbálnak szerencsét, keresik a lehetőségeket, úgy érzik, ill. hiszik, hogy külföldön jobb lesz.  

Ma az egyik hozzászóló ezt írta:

„Egyre több az olyan ismerősöm, aki már nem a nyomorból menekül és megy ki pl. Londonba a nyolcan lakunk egy házban és most éppen mosogatok típusú kivándorlásra, hanem inkább az itthoni légkört nem bírja, a hivatalok packázását, az emberek irigységét és szarevőségét.”

Érdekes. Biztosan én vagyok sekélyes – sőt volt is ilyen jellegű vitám egy barátnőmmel – de én nem foglalkozom napi szinten a politikával, az új törvényekkel, módosításokkal, ki mit és mikor hogyan ígért és nem tartott be, stb. Egész egyszerűen megpróbálom élni az életemet és a lehető legjobbat kihozni belőle. Tudom, könnyen beszélek egy kifizetett lakáshitellel, de attól jobb lesz, hogy nap, mint nap lessük, hogy már megint mit és hogyan basznak el odafent? Tudunk rajta érdemben változtatni? A legtöbb ember se pro, se kontra nem megy tüntetni, macskakövet dobálni. Én sem. Nem vagyok az a típus. Tudomásul veszem, hogy ez van. Volt jobb, rosszabb, ahogy lesz jobb és rosszabb is. Mindig így volt és mindig is így lesz. Főni szerint konformista vagyok. Meglehet. Legalábbis abban az értelemben igen, hogy követem a szabályokat, alkalmazkodom az adott helyzethez. De nem jelenti azt, hogy nincs meg a véleményem a dolgokról, de legalább nem keserítem a saját életemet még azzal is, hogy mindennel szembe menve, lázadva hőbörgök. Mert az csak nekem rossz. Pont, mint a harag. Én érzem, engem kínoz, feszít és betegít meg.

Itthoni légkör. Én a családom, a barátaim körében jól érzem magam, ők a fontosak, velük élek, találkozom és bár mindenhol vannak problémák, nem cserélném el őket külföldre, az egyedüllétre, arra, hogy a nulláról építsem fel újra az életemet, keressek új barátokat. Jóban vagyok a közértes nénivel, a patikussal, a postással is megtalálom a hangot, az ellenőrök ugyan sokszor ellenszenvesek, de tízből nyolc megtanult udvariasan köszönni, így ők sem zavarnak, ahogy hozzászoktam a tömegközlekedéshez, végülis mindenhová eljutok, legfeljebb leizzadok és elfáradok, de bassza meg, egy jobb kefélés alkalmával is leizzadok, elfáradok. Szóval az itthoni légkör olyan, amilyen, de hiszem, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. Ha én mosolygok, kedves vagyok, legtöbbször azt is kapom vissza.

Hivatalok packázása. Van ilyen idehaza, nem tagadom, de ahogy olvasom a blogot, Franciaországtól kezdve Anglián át, Németországig mindenhol előfordul, hogy bonyolult, sokszor értelmetlen az ügyintézés és sok helyütt van akadékoskodás. Csakhogy egy rettentően elcsépelt - ám igaz - közhellyel éljek: másutt sincs kolbászból a kerítés. 

Emberek irigysége, szarevősége. Kit érdekel? Ki nem szarja le? Vagy tán a barátok, ismerősök irigyek? Akkor tán őket kellene jobban megválogatni. Az összes többire meg teszek magasról. De nagyon magasról. Nem érdekelnek.

De mindezektől függetlenül, aki szerencsét akar próbálni külföldön, tegye, - tapasztalatszerzésnek, nyelvtanulásnak amúgy is remek lehetőség - és ha megtalálja a boldogságot, a boldogulást, a szebb és jobb életet, én örülni fogok neki. Őszintén és komolyan.

Csak egyet kérek. Ne kiabáljon a partvonalról, hogy „jaj de szar az élet Magyarországon és mennyivel jobb külföldön”. Mert ez szubjektív ugyebár.