MAnna

Már megszokhattuk volna, hogy hülyének nézik a televízió nézőt. Nem állítom, hogy mi angyalok voltunk, de ilyen látványos pofátlanságra azért nem volt példa a mi időnkben. 

Mester Tamás leszerepelt nálam. No nem mintha eddig számon tartottam volna, de eztán biztos nem fogom. Az a lejárató hadjárat, amit ez az ember folytatott Szíj Melinda ellen, az a szemtelenség és bunkóság netovábbja, erkölcsileg és szakmailag is bőven kifogásolható. 

Friderikuszban is csalódtam, minden jóindulatúnak tűnő kritikája mögött gúnyolódás rejtőzött. Minden kedvesnek tűnő mondatával szúrt egy nagyot. 

Ha jól tudom, a néző dönt. Legalábbis így hirdetik. Persze sejtjük, hogy ez csak duma, de ha eddig el is hittem, hogy a néző - és teljesen mindegy, hogy milyen alapon - Szíj Melindát ítélte stabilan az elmúlt 12 hétben a legjobbnak, legkedvesebbnek, legszimpatikusabbnak - tetszőlegesen választható -, akkor az úgy van jól. Mert a néző kezébe adták a döntést. És a zsűrinek legyen teljesen mindegy, hogy milyen alapon dönt a néző, aki amúgy dilettáns, amatőr, de neki kell a kedvében járni, és ha neki Szíj Melinda tetszik, akkor az tetszik és punktum. Teljesen mindegy, hogy a néző mi alapján dönt. Az ő kezébe adták a döntést - nem győzöm hangsúlyozni, hogy elvileg - Mester Tamásnak pedig nem hogy joga nem volt ilyen ordenáré módon Melinda ellen dolgoznia, de ezzel kimondva vagy kimondatlanul is, de lehülyézte a nézőket. Ezt pedig kikérem magamnak. 

Aki a legjobb tizenháromba bekerült, annak elvileg már annyira jónak kellett lennie, hogy esélyes legyen a Megasztár címre. Ha bekerült Melinda - és ez ugye a zsűri döntése volt - akkor neki annyira jónak kellett lennie. Szerintük. Innentől kezdve a nézőé volt a döntés. Elvileg ugye. 

Teljesen érthető, hogy Melinda azt mondta, hogy örül, hogy döntöttek helyette, és kiszavazták. Ennyi basztatás és megalázás, rossz indulatú megjegyzés után bárki örült volna, hogy vége.

Véleményem szerint a tv2 rájött, hogy ha ne adj Isten Melinda nyeri a Megasztárt, róla bizony olyan sok bőrt nem tudnak lehúzni, mint a másik két versenyben lévőről. Mert Melinda ugyan kishitű és önbizalomhiánnyal küszködik, de nem hülye, pontosan érti és látja, hogy mi zajlik körülötte és nem hinném, hogy minden baromságra rá tudták volna venni. Ezt a tv2 felmérte és beküldte Kökény Attila kisgyerekét a színpadra. És ahogy azt már régebben is írtam, bármilyen médiaoktatás első óráján megtanulják a hallgatók: gyerekkel, kutyával bármit meg lehet nyerni. 

Feltéve, ha tényleg a néző döntött és nem volt bunda. De ugye ennyire nem vagyunk naivak???

Tegnap este a XXI. század c. műsorban az István a király rockoperáról volt szó. Nekem könnybe lábadt a szemem az emlékektől. Totálisan meghatódtam. Micsoda előadás volt. 

A műsorvezető azzal fejezte be a riportot, hogy ez az az esemény, amire mindenki úgy emlékszik, hogy ott volt. Pedig csak tízezren fértek el a Királydombon.

Rögtön hívtam anyát, vajon nézte-e a műsort. Milyen jó, hogy mi ott voltunk, emlékszem, mintha ma lett volna. Anya egy pillanatra elhallgatott. Kiéreztem a hangjából a meghatottságot, majd megszólalt: KISBABÁM, MI NEM VOLTUNK OTT! SOHA. EGYIK ELŐADÁSON SEM.  

Mi van??? Hiszen én emlékszem. Kristálytisztán. Pedig az én memóriám pocsék. Erre mégis emlékszem. Hogy lehet ez? Évek óta mesélek erről az emlékemről boldog-boldogtalannak. Ráadásul ez életem legszebb emléke Anyáról. Hogy mi ketten ott voltunk. Ő állítja, hogy mi bizony nem voltunk ott.  Ő nem emlékszik. Ja, hát huszonhét éve volt 1983-ban. Fakulnak az emlékek. 

Anya megkérdezte, hogy hány éves is voltam én ekkor. Mintha nem tudná. Kereken kilenc. Na de én akkor Németországban éltem a Mamáékkal. Ezzel érvelt. Miféle érveléstechnika ez kérem??? Az előadás nyáron volt. Augusztusban. Simán itthon lehettem nyaralni. Nem hogy itthon lehettem, hanem itthon is voltam. Tuti. Emlékszem, ha mondom. 

Mindenesetre Anyának délig adtam haladékot, hogy gondolja át, hogy szeretné-e szétzúzni legszebb gyerekkori emlékemet és mire emlékszik.  

Az előbb hívtam. Azt mondja csodálatos előadás volt és mi remekül éreztük magunkat 1983. augusztus 20-án, a Királydombon kéz a kézben. :)

Szinte sokkoló, hogy mások mennyire másképp látnak, ítélnek meg engem/minket, mint mi önmagunkat. 

A TÖKÉLETES PASI felmondott. Kicsit megszakadt a szívem. A hétvégén már utazik is.

Márta is utazik. New Yorkba.   

Viszont Bia újra suliba jár. És csak ez számít. Hogy sikerüjön neki. 

Úgyhogy én itthon maradok. 

Bárcsak itt lenne Laci bácsi, hogy útmutatást adjon...

Bárcsak elmentem volna Karival pecázni...

Bárcsak ne bántana annyira, hogy Öcsi már nem a barátom...

Bárcsak lett volna még alkalmam Papókával beszélni...

Bárcsak ne hagytam volna magam...

Bárcsak visszakaphatnám a nyugalmas, békés, kiszámítható életemet...

Tegnap hallottam.

A legszomorúbb szó: bárcsak...

Milyen igaz. 

Azt hiszem, sőt egészen biztos, hogy kell egy tükör. Harmadik napja nem sikerül a ruha választás. Reggelente három-négyféle göncöt is felpróbálok, leveszem, visszaveszem, kombinálom majd hezitálok. És végül sikerül a legborzalmasabb összeállítást magamra kapnom a veszett nagy rohanásban. Persze mire ajtón kívülre kerülök, már tudom, hogy ezt elcsesztem. Mire beérek, piszok rosszul érzem magam a bőrömben. Akarom mondani a ruhámban. 

Nincs mese, kell egy tükör. Olyan igazi, egészalakos. 

Az éjjel borzalmasat álmodtam. Persze tudom, hogy miért, teljesen világos, most már nyugodt vagyok, nincs okom az aggodalomra, de rettenetes volt. 

Görögországban voltam idegenvezető és mivel iszonyú meleg volt, az egyik fakultatív programot légkondis osztálytermekbe szerveztük. Eljátszattuk a turistákkal a Csillagok háborúját, beöltöztettük őket és az osztálytermekből alakítottuk ki a helyszíneket. Az egyik osztályteremben egyszercsak megszólalt egy falra szerelt telefon. Mama hívott, hogy Apa a nappaliban, a fotelban ülve elaludt és meghalt. 

Arra ébredtem, hogy sírok. Jaj Papókám, úgy sajnálom, hogy nem segíthettem. 

Vettem egy papucsot. Az Ázsia Centerben. PVC-ből van. Gyönyörű.  2.500 Ft volt.

Vettem egy másik papucsot. Dr. Scholltól. Bőrből van. Csuda szép. 12.000 Ft volt.

Na melyik cseszte szanaszéjjel a lábamat??? 

Csak is a költséges belvárosi, úri neveltetésem tart attól vissza, hogy Dr. Scholl-t melegebb éghajlatra tanácsoljam. 

Nemcsak hogy értem, de látom is, hogy az egészségügy szarban van. Kb. Semmelweis óta.

Isten látja lelkemet, hogy próbálok megértő meg belátó lenni, de bazi nehezen megy, ha azt látom, hogy a másik oldal (értsd egészségügy, azon belül is az orvos) Istent játszik. Értem én, hogy elfoglaltak, hogy iszonyú sok a beteg, sokkal több, mint amennyit el tudnak látni, de az nonszensz, hogy egy orvosnak öt, azaz öt perce sincs a betegre. Kivétel ezalól Dr. Horváth Gyula háziorvos, akinek sosem tudok elég hálás lenni. 

Történt ugyanis, hogy Apu kb. két hónapja rosszul lett. Saját lábán elfáradt az ügyeletre, onnan sérvgyanúval tovább küldték az I. Sebészeti Klinikára. Itt egy kedves külföldi doktornő megállapította hosszúhosszúhosszú várakozás után, hogy valóban lágyéksérvről van szó. A dolog nem akut, de műteni kell. Kérdezte Aput, hogy mikor volna alkalmas neki. Megállapodtak 2010. május 4-ében. A doktornő megadta Apunak a mobilját, hogy egyeztessenek a műtét előtti héten, hogy mikor megy be majd vizsgálatokra. Apa próbálta hivogatni múlt hét elején, nem tudta elérni. Végül a korház központi számán próbálkozott, ahol kiderült, a doktornő már nincs a korháznál. Mivel Apa zárójelentését Dr. Nagy Zoltán írta alá, hát őt kezdte el üldözni. Szerdán sikerült elérnie. Közölte vele az orvos, hogy már keddre várták vizsgálatokra Apát. Apa sajnálkozott, de erről ő mitsem tudott. Neki a Doktornő anno azt mondta, hogy egyeztetni kell, hogy mikor menjen be. Doktor úr közölte, hogy náluk az a "bevett gyakorlat", hogy a műtétet megelőző héten kedden kerítenek sort a vizsgálatokra.  Hát kérdem én: honnan a viharból (szívem szerint azt kérdezném, hogy "Honnan a picsából...", de a Mamám olvassa a blogomat és szíven ütné, hogy már megint káromkodok, úgyhogy inkább disztingválok), szóval honnan is kellett volna ezt az Apámnak tudnia????? Mindegy is, Apám tovább sajnálkozott, másnapra megbeszélték, hogy bemegy a vizsgálatokra, de azért megkérdezte a Doktor urat, hogy mikor tudnának beszélni, mivel őt még sosem műtötték, volna néhány kérdése, hogy készüljön stb. Doktor úr válasza: nem tudja, nem sok értelme van rá várni másnap, főleg ha műt, de majd sort kerítenek rá. Kérdem én: ha csütörtökön, azaz április 29-én megejtik a vizsgálatokat, a műtét ELVILEG!!! május 4-én, azaz kedden lesz (azaz tegnap lett volna), mégis mikor akarta a Doktor úr a beszélgetést megejteni??? 

Apu kicsit kiakadt, iszonyúan retteg ugyanis az orvosoktól, még sosem műtötték, ráadásul azt mondta az orvos, hogy május 4-e csak a felvétel napja, még nem tudja, hogy mikor műtik. Gondoltam egyet és felhívtam én is az orvost. Tudom, tudom, mit basztatom, de én Aput akartam megnyugtatni, hátha megtudok még egy-két dolgot a műtétről. 

Azt megértem, hogy hirtelen fogalma sem volt az orvosnak, amikor Apu hívta, hogy ki ő és pontosan mit merre, ill. csak haloványan emlékezett rá, hogy van vagy lesz egy ilyen betege. Így nem lepődtem meg, hogy fogalma sincs, hogy Apunak stroke-ja volt néhány éve, ami fontos infó, mert így az egynapos sebészet lehetősége szóba sem jöhet, így nem altathatják (Doktornőtől anno kapott infók) stb., mindenesetre tisztáztuk, hogy a stroke miatt Apa befekszik május 4-én.  

A Doktor úr nagyon kedves volt és alapból szimpatikus, próbálok is elvonatkoztatni az ő személyétől, és inkább a rendszerben látni a hibát, de mondom, iszonyú nehéz, mert mi vele állnánk kapcsolatban vagy mijaszösz. Mondta, hogy fogalma sincs, hogy mikor műtik az Aput, kedden be kell feküdni, aztán meglátják. Nem bocsátkozik jósolgatásokba, mert az számonkérhető később rajta, de előfordulhat, hogy a héten végül mégsem műtik meg. WATTAFAK????????????????????????????

Hogy is van ez??? Befekszel május 4-én és senkinek lövése sincs, hogy mikor kerül rád a sor??? A munkáltatónak ilyenkor mit mond az ember??? Főleg, hogy ez azért nem egy baleset, ami ugye kiszámíthatatlan. Itt konkrétan megkérdezték Aput, hogy mikor lenne neki alkalmas a műtét. Apa szabadságot vett ki erre a hétre. Mondván: 4-én műtik (oké, simán belefér, hogy csak 5-én, hiszen a 4-e csak a felvétel napja), kb. 2 max 3 napot kell utána bent lenni megfigyelésen, még a hétvégén otthon marad, aztán jövő héten mehet dolgozni. Persze, történhet malőr, de azért ez elvileg egy kiszámítható és tervezhető műtét. De mondjuk, hogy ezen túlteszem magam, a munkáltató le van szarva, majd lesz valahogy. 

Hétfőn, azaz május 3-án felhívta egy ... Viktória nevű Doktornő Aput, hogy - és ez a gyönyörű: vajon volt-e előző héten vizsgálatokon. WATTAFAK??????????????????

Igen volt. Ugyanabban az épületben, ahol előzőleg is volt, ahol a Doktor úr is dolgozik. Kérdezem én: nincs nekik olyanjuk, hogy kompjúter????????????????? Hallottak már olyanról, hogy: egyeztetés???? Valóban egyszerűbb telefonálni, értem én. De ez még mind semmi, ez a Doktornő egynapos sebészetről beszélt. Mondta neki Apám, hogy biztos, hogy az szóba sem jöhet, mert neki stroke-ja volt néhány éve. Ja. Oké. Akkor várják kedden. 

Azt hiszem Apunál itt valami elszakadt. Nem elég, hogy felelősségre vonják, hogy miért nem ment múlt héten kedden vizsgálatokra, az orvossal nem találkozhatott, a kérdéseit senkinek sem tehette fel, többször több helyen elmondta/tuk, hogy stroke-ja van, erre felhívják, hogy volt-e vizsgálatokon és össze-vissza beszélnek???? Nonszensz. 

Tegnap három óra várakozás után felvették a sebészetre. Apa azt mondta, hogy még egy negatív élmény, és ő hazajön. Úgy tűnik az Apám még mindig bazi türelmes, mert a három óra várakozás ezek szerint nem volt negatív élmény. 

Hívtam az előbb Apát. Doktor úrral még mindig nem találkozott. Azért nézzen az Apám szemébe az az orvos, aki majd műti, válaszoljon a kérdéseire, és nyugtassa meg, mert nem hiszem - bár nagy Vészhelyzet és Grey's Klinika rajongó vagyok - hogy az Apámat az én műtéti leírásom és tájékoztatásom megnyugtatná.  Ma Viktória Doktornő annyit mondott Apának, hogy legkorábban pénteken műtik, de lehet, hogy csak hétfőn, de akkor hétvégére haza engedik. Remek. Aztán hétfőn vagy megműtik vagy nem. Aput vagy kirúgják vagy nem. 

Csak beteg ne legyen az ember. 

Update 1: 

Tegnap Apa egészen aljas módon levadászta Nagy Doktor urat. Történt ugyanis, hogy Apa meghallotta, amint egy fehérköpenyes pasi után kiabál az egyik nővér és Nagy Doktornak szólítja. Apa nem volt rest, hát utánament. Doktor úr bement egy helységbe, majd amikor kijött, Apa már lesben állt. Így történhetett meg, hogy kénytelen volt találkozni Apával. Apa tegnap - iszonyú türelmes és megengedő - azt mondta, hogy mentségül szolgál végülis a Doktor úrnak, hogy tegnap megnézte a sérvét. Hát bassza meg az élet. Ha Apa nem vadássza le, akkor az a Doktor, aki állítólag műti (talán ma) - bár én már senkinek semmit sem hiszek el - a műtőasztalon találkozik Apával és az ő sérvével. A Doktornak persze nem volt ideje Apával beszélni, így megígérte, hogy délután bemegy hozzá a kórterembe. Megfeledkezett róla. De Apa megint csak levadászta a folyosón. Persze már rég elhaladt Apa szobája előtt és mikor Apu utánaszólt, visszanézett és odavetette, hogy mára előjegyezte műtétre. Mama szerint csak kitalálta, hogy lerázza Apát. Hát, kiváncsi vagyok. Eddig még nem került sor a műtétre, de legyünk megengedőek, tételezzük fel, hogy nem csak kamu volt és végül is 15:00 óráig akár még meg is műthetik. Baszott türelmes vagyok. 

Ez lesz életem legnagyszabásúbb, legtávolabbi, legizgalmasabb, legkülönlegesebb, leglegleg utazása. Én még életemben így nem készültem utazásra. 

A repülőútra már kikészítettem a ruhát, összeraktam a szemcseppet, arckrémet, nyakpárnát, olvasnivalót, speckó zoknit stb. És még van pontosan két hét az utazásig. 

A hétvégén összeválogattam a nyári ruhákat, cipőket - Lapci hatalmas nagy betűkkel és bazi sok felkiáltójellel adta a tudtomra, hogy minimális cuccot vigyek, de iszonyú nehéz ám ezt betartani - szóval, szépen felpróbálgattam a nyári göncöket és szelektáltam, de így is kétbőröndnyi gatya, póló, cipő, táska és egyéb kacat jött össze. Muszáj leszek redukálni a ruhák mennyiségét, mert az ajándékok és a kb. 10 kilós nesszeszerem még nincs is összepakolva, kétlem, hogy az bárhová befér, ha elviszem az összes ruhát, amit összeraktam.

Tisztában vagyok azzal, hogy felesleges ennyi holmit vinni, sőt felesleges mindent kivasalni, mert a bőröndben úgyis összegyűrődik, de ez valamiféle kényszer nálam, mert nem bírom ki, muszáj kivasalnom, hogy aztán kipakoláskor a guta üssön meg, hogy minden összegyűrődött.  

A gyomrom görcsben, de ma először érzem úgy, hogy ez nem rettegős görcs, hanem jófajta izgalmas görcs. Csak lennék már ott. 

... hogy a NagyFehérIstenemnek dolgozom. És ma csak kicsit idióta. 

Vagyis Murphy él.

Nem elég, hogy múlt kedd óta beteg vagyok, péntek-szombat-vasárnap lázasan otthon senyvedtem, de tegnap este Murphy ismét megmutatta magát nekem.

Lehúztam a wc-t. 

A cucc nem lement, hanem feljött. Peremig. Ahogy láttam, hogy jön fel, irgalmatlan mantrázásba kezdtem: csak a peremig, csak a peremig, csak a peremig, csak a peremig, csak a peremig, könyörgöm, csak a peremig. No, hát lett is eredménye. Csak a peremig jött fel. 

Hívtam is a Mestervonalat, cuki néni közölte, hogy mindjárt küldi a szakembert. (Ajkam hálát rebeg a Generali-Providenciának!!!) Meg is érkezett a szakember éjjel 11-kor másodmagával. Ezek ketten akkora dzsuvát hagytak maguk után, hogy éjfélkor még takarítottam. Ráadásul a pincében a strang kilyukadt, úgyhogy azt sürgősen ki kell cseréltetni. Kérdeztem a szakembert, hogy UGYE a lakásomban bontani emiatt nem kell majd? Közölte, hogy 75%, hogy nem kell. Oké, én értem, hogy a 75% több, mint az 50% vagy 60% stb., de fussunk neki mégegyszer, mert nem egészen ezt a választ akartam hallani. Szakember, mint jógyerek, elismételte. ÚGY 75%, HOGY NEM KELL BONTANI. Itt már sírni lett volna kedvem.

Jó móka lesz. Úgy öt perccel az út előtt.  

Január legelején kaptam egy szerencsesütit. 

Ma is kaptam egyet. 

Mind két alkalommal ez állt a papírkán: 

"Others will provide you a wonderful journey."

Véletlen? 

Csudálatos dolog ez a fizikoterápia. Először is kapok ultrahangos kezelést. Jaj, hát az valami istencsászárkirály dolog. Ultrahangos bizbazzal simisimizik a nyakamat, vállamat. Aztán meg valami ficergős, csipkelődős tappancsot tesznek a hátamra. Olyan mintha millió kis hangya rohangálna le-föl a gerincem mentén. Állítólag mire vége a tíz kezelésnek, olyan leszek, mint új koromban. Kiváncsi vagyok. Mert pillanatnyilag nehézségbe ütközik, hogy megnézzem a köldökömet. No nem mintha olyan érdekes lenne a köldököm, és amúgy sem szoktam nézegetni, de ha mostanság véletlenül mégis kedvem szottyanna megnézni, hát zavarban lennék, no. 

Tagadhatatlanul öregszem. Lelkileg csak fáradtnak érzem magam, nem öregnek, de testileg...a múltkor kifordult a számból az ideiglenes koronám - hozzáteszem, hogy egyetlen fogam van, ami rossz, de az annyira, hogy nem is értem, miért akarja a fogorvos mindenáron megmenteni - a nyakam, hátam úgy be van állva három hete, hogy reggelente min. 15 percig kell tornáztassam satnya végtagjaimat, hogy újra élet költözzön beléjük. Egy hete gyógytornára is járok, hogy életben maradjak. A memóriám meg ugye...hagyjuk is. Reggel a buszon, a szemközt ülő lány óriási napszemüvegében volt alkalmam magam megvizsgálni. Olyan elnyúzott volt az arcom, karikás a szemem, hogy majdnem elsírtam magam.

Pénteken Petivel elmentünk este dumálni. Hajnali fél kettőkor már nem voltam magamnál. Pedig egy este vele, maga a felüdülés, a csoda, móka és kacagás. Gyönyörű, jóképű, vidám, szórakoztató, egy igazi sármőr, ráadásul pasi a javából. De fél kettőkor alig bírtam a lábamon állni, pedig még invitált, hogy menjünk tovább táncolni. Reggel kilencre viszont gyógytornára kellett menjek. Kicsit belehaltam. 

Öregszem. 

Mégiscsak lehet abban igazság, hogy a gyerek a legnagyobb öröm.

Hetek, sőt talán hónapok óta nem vidított úgy fel senki, mint két napja Lili a cérnavékony kis hangjával, ahogy dumált, mesélte, hogy ő is kapott oltást, mikor Vietnámba utaztak, aztán meg faggatózott arról, hogy mit akarok Boritól kérdezni, és képzeljem csak el, hogy milyen vicces Opa Herbert, ja és tök jót sieltek és hogy egy színdarabot próbálnak. És csak mondta, mondta, mondta. De azt az istennek sem akarja már mondani, hogy sziapusziszeretlek. Csak röhög. Bezzeg a Magdival énekli, hogy kisbabámkibabámédeskisbabám. 

Ma meg Janka. Földöntúli élmény volt hallani a hangját tizenvalahányezer kilométer távolságból, míg én némán klimpíroztam csak. Na majd ha már lesz mikrofonom ....

Amennyire rettegek ettől a hosszú úttól, annyira várom már, hogy ott legyek. Tudom, hogy jót fog tenni, mert Lapci majd helyreteszi a lelkemet. Ahogy mindig is szokta. Csak lennék már már ott. Még vagy 33-at kell aludni. 

Nos, a feledékenység margójára kívánkozik a saját feledékenységem/marhaságom is. Velem ilyen és ehhez hasonló történetek rendszeresen megesnek, csak mivel egyedül élek, nem látja senki, ritkán mesélek róla, max. családi körben szórakoztatom a népet egy-egy vasárnapi ebédnél. De ezt el kell meséljem - bár akkor annyira nem rázott a röhögés.

Karácsony előtt elhatároztam, hogy sütök csokis-narancsos kekszet. Meg is vettem minden hozzávalót, majd eszembe ötlött, hogy a margarin bazi kemény, felteszem a radiátorra három - hangsúlyozom HÁROM - percre. Elhatározásomat tett követte, majd bementem a nappaliba, leheveredtem a kanapéra. Gondolom itt már mondanom sem kell, hogy a három percből három óra lett. Ez még önmagában nem is lett volna akkora baj, ha

1. a rádiátor nem lett volna kb. hetven fokos

2. a margarint egy tányéron tettem volna a radiátorra vagy legalábbis nem pofával lefelé. 

Három óra múltán tépelődni kezdtem, hogy vajon hová tettem a margarint, mert a pultra addigra már kipakoltam a lisztet, cukrot, csokit, narancsot stb. csak pont a margarin hiányzott.  

Majd a pillantásom a radiátorra esett. Nem tudom leírni, hogy mit láttam. Már bánom, hogy nem fotóztam le, mert elhinni, úgysem hiszi el senki. Ill. Olgi elhiszi, mert egy hét múlva, mikor jött takarítani, még mindig csöpögött a radiátorból a margarin. 

Az egy dolog, hogy megolvadt. De hogy hogyan olvadt meg??? Nem akárhogy. Természetesen a radiátor új típusú, tehát volt lehetősége kívül-belül egyaránt lefolyni. Kb. egy négyzetméteres területen folyt szét a padlólapon. A radiátor közvetlen közelében folyékony maradt, míg a távolabbi területen megszilárdult. Most már tudom legalább, hogy merre lejt a padló. Természetesen a bejárati ajtó felé. Soha sem szoktam a hosszú kabátomat az ajtó kilincsére akasztani, mert leér a földre. Természetesen az a nap kívétel volt. 

Úgy egy órát vett el az életemből, hogy nagyjából felvakarjam a margarint. Beitta a fúga, a kabátom és a padló azóta is fényes. Ennyit a feledékenységről. No meg a hülyeségről. 

Most éppen a családomat nem értem. Ennyi hülyét egy rakáson.

Abban bízom, hogy Apám is és Bori is olvassák  a blogomat és tán az írott szó/szöveg jobban megragad bennük és érthetőbbé válik az, amit verbálisan próbálok az idióta agyukhoz eljuttatni.

Hogy nem bírják felfogni és annak örülni, hogy a 78 éves Mamám makk egészséges, iszonyú jól bírja a strapát, mindig mindenkit támogat, ellát, etet, itat, eltűri mindenki faszságait, intézkedik helyettünk stb.

Ezzel szemben, csak annyit kellene megérteni és elfogadni, hogy nem jól hall (tudom, tudom ma már létezik korszerű hallókészülék, de eddig a hiúsága nem engedte, ill. olyat kapott, ami visszhangzott, útálta és nem használta) és igen, feledékeny. Bár ez nem újdonság, mert mindig is az volt. Sokkal nem lett rosszabb az évekkel, de előfordulhat, hogy fog romlani, hiszen ez korral jár. 

Nem akarom mégegyszer végighallgatni, hogy hogyan szapulják, hogy már megint mit felejtett el, mit hagyott elől, mit hallott meg ill. mit nem hallott meg. Tudnak rajta változtatni??? Nem. Hát akkor??? Ahelyett, hogy nekem panaszkodnak, inkább segítenék azzal, hogy többször elismételnek neki dolgokat, esetleg helyette elpakolják az elöl hagyott ételeket, elintézik a dolgokat, megnézik, hogy bezárta-e az ajtót, rendesen letette-e a telefont, és szemtől szemben állva beszélgetnének vele, nem pedig úgy, hogy Mama mondjuk épp mosogat. Ehelyett hangosan beszélnek hozzá. Hiába magyarázom nekik, hogy csak bizonyos frekvenciákat nem hall. Tehát, ha én a magas hangommal elkezdek ordibálni, kurvára nem fog belőle semmit meghallani, ahogy, ha az Apám a mély hangját emeli fel, csak hangos dörmögést fog belőle a Mama hallani. 

Most épp azon vesztem össze Borival, hogy Apám üzent a Mamával a Borinak, hogy hozott fűszereket, nézze át azokat. Mama nem adta át. Elfelejtette. A faszért vele üzengetnek egymásnak??? Mit kell ezen felháborodni? Úgy csinálnak, mintha ez valami újdonság és különleges dolog lenne, hogy a Mama valamit elfelejtett. Azonkívül, nem vagyok hülye, hétfőn este Bori mondta Apámnak, hogy ne felejtse el a fűszereket. Tehát, miért is nem nézett be Bori magától a hűtőbe, hogy hátha hozott Apám másnap fűszereket??? Mert elfelejtette. Ennyi. Van még kérdés? 

Komolyan mondom, nem értem. Nem értem a pasikat.

Tökéletes pasi ugyebár eltűnt. Szőrén szálán. Egyszer csak nem üzent többet. Utolsó SMS váltásunk arról szólt, hogy ő milyen jól érezte magát nálam, milyen jót beszélgettünk, legközelebb ő lesz a vendéglátó, találjam ki, hogy mit ennék, ő megfőzi nekem, csak tűzzek ki egy időpontot. Írtam neki, hogy hagyományos konyhára vágyom, semmi trendi kajára, leginkább tarhonyás husira. Közölte, hogy van egy 4kg-os balatoni fogas a hűtőjében, azt is szívesen megcsinálja, ha szeretem a halat. Imádom, benne vagyok, tűzzön ki ő időpontot, én majd alkalmazkodom, elvégre az ő munkabeosztása változik napról napra. Rendben, majd jelentkezik.

Na itt szakadt meg a levelezés. Soha többé egy mukkot nem üzent. Hívott ugyan munkaügyben, udvariasan megkérdezte, hogy hogy vagyok, de ennyi. Én nem firtattam, hogy mi történt. Rájöttem magamtól is. Segítség nélkül. Elegánsan lekoptatott. 

Erre ma ír egy üzenetet, hogy mi van velem, hogy vagyok? Wattafak???? Írtam, hogy jól, minden rendben velem stb., ő hogy van. Ő is jól. Hát akkor, boldog ünnepeket. Nekem is. 

Méghogy a nőket nem lehet érteni. Ha én írok egy SMS-t, akkor annak célja van. Csak úgy a levegőbe nem lófaszoskodom, mert annak aztán mi értelme? Főleg azok után, hogy jó időre eltűnök, majd jövök egy ilyen semmitmondó SMS-sel???

Ehh, sosem fogom megérteni a pasikat. 

Adja ég, hogy ne legyen semmi baja a lábamnak. Olyan furcsa fájdalom. Hogy miért nem a fejem fáj, vagy a hasam görcsöl? Azt legalább már ismerem. De ez valami új és szokatlan. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet a baj? Nem léptem rosszul, nem húztam meg. Legalábbis szerintem. Egyszer csak éreztem, hogy fáj a térdhajlatom. Két napig feküdtem, de így sem lett jobb. 

Ráadásul mikor fájjon, ha nem akkor, amikor a legtöbb dolgom lenne. Ma hívott Ági, hogy talált "olcsó" repjegyet. Vasárnapig tudja tartani. Én viszont addig nem veszek repjegyet, amig nem tudom, hogy mi van a lábammal. Remélem, hogy csak túlparázom és semmi komoly baja, de a fájdalom furcsaságánál fogva, rettegek. Pedig azt hittem, hogy a hasam fog fájni, de azt épphogy csak éreztem. Jó, lehajolni nem esik még most sem jól, de ezt leszámítva, semmit sem éreztem/érzek. Vagy csak elvonja a térdfájásom a figyelmemet. Ehh. Szar az egész.

Update 1.: Holnap fél11-re megyek a Sportkórházba Dr. Lejkó Dezsőhöz, hátha tud valamit csinálni a térdemmel.  

Nem is tudtam, hogy évekig boldog buddhistaként - vágyak nélkül - éltem. Erre kiderül, hogy most boldogtalan marha vagyok. 

"A buddhisták szerint a vágyak boldogtalanná tesznek. Ha a vágyak nem teljesülnek, a kielégületlenség lesz úrrá rajtunk. Ha beteljesednek a vágyak, akkor az rendre nem hozza meg a várt kielégülést, és a csalódás mindennél borzalmasabb."

Tegnap este annyi minden eszembe jutott a RÁDIÓRÓL. Így nagybetűkkel. Tudom milyen rádiózni. Igazi szerelem. Misztikum, varázslat, kaland. 

A véletlen vagy valami csoda folytán kerültem tizenhat évvel ezelőtt - alig tizenkilenc évesen - a Juventus Rádióhoz. És nekem megengedték, hogy ott "játszak". Mert az bizony játék volt a javából. 

Szar a memóriám, de krisztálytisztán emlékszem minden apró részletre, a tojásos doboz hangszigeteléstól a vágóasztalig mindenre, sőt Schwarz motorja is itt csillog az emlékezetemben, Istenem de szerelmes voltam abba a fiúba. 

Nekem Szabadisóstó akkor a világ közepe volt. Az Antenna Hungária adótornyának pincéjéből szólt a rádió és én mondtam a német nyelvű híreket. Én, a sehonnai kislány, a tapasztalatlan, a kezdő. Életem első munkahelye volt a rádió. Emlékszem, hogy az első adás alkalmával én olyan ideges voltam, hogy míg remegő hangon mondtam a híreket, végig kattogtattam a golyóstollamat. Fel sem néztem a papírjaimból annyira koncentráltam, így azt sem vettem észre, hogy a többiek az üvegen túl veszettül integetnek, hogy fejezzem be de sürgősen a kattogtatást :)). Szegény hallgatók. Nem elég, hogy egy csipogó  kislányhang remegve makogja a híreket, de még valami irgalmatlan kattogás is zavarja az adást. 

Magamtól távoztam a Juventustól, visszajöttem Pestre tanulni és dolgozni, mégis majd belesajdult a szívem. De életem legszebb, legvarázslatosabb másfél éve volt, talán ezért is emlékszem annyi mindenre és olyan tisztán. 

Néhány évig még hallgattam a Juventust, de egyszer csak azon kaptam magam - úgy jó tíz évvel ezelőtt - hogy Danubiust hallgatok. És azóta is csak azt hallgatom. Lehet, hogy van, volt és lesz jobb, mint a Danubius, de én a megszokás rabja vagyok. Gyűlölöm a változást. Rosszul viselem. Persze mindent meg lehet szokni, de én ragaszkodó vagyok. Emberekhez, tárgyakhoz, helyzetekhez. Nekem kell a rend, a jól megszokott, a bevált. 

Reggelente az első dolgom ébredés után, hogy bekapcsolom a rádiót. Nekem a Danubiusos reggeli műsor olyan, mint másnak a reggeli kávé. Csendesen éledek. Olykor rosszul vagyok, hogy már megint a Fiesta szól, máskor több fogkrém jut a tükörre, mint a számba, úgy röhögök. 

Minden alkalommal megsértődtem, amikor átstrukturálták a reggeli műsort. Néhány hétig puffogtam, utáltam az új felállást, aztán megszoktam, később megszerettem. Legutóbb januárban dühöngtem. Miért pont a Balázst és ezt a noname Vadongyereket kellett betenni a Rákóczi mellé? Hol fociztak ezek eddig? Alig telt el néhány hét és kiderült, hogy zseniálisak így hárman. Gondolom Rákóczi eleinte nem volt lelkes a nyálas celeb gyerek miatt - ahogy én sem repestem Balázsért - de nekem úgy tűnt összecsiszolódtak, sőt nagyon jól adják egymás alá a lovat. Kiderült, hogy Balázs nagyon is jó a rádióban, hogy ez a Vadongyerek eszméletlen humorérzékkel van megáldva. Rákóczi meg egyszerűen a Rákóczi és kész. Ennek a három hülyének még a Crystalt is megbocsátottam. Pedig Kasza Tibire régóta, ráadásul privát neheztelek. Elég, ha annyit mondanék neki: NICE és ő tudná miért is. 

Mondjuk én minden szaron el tudom sírni magamat, így nem meglepő, hogy a tegnap éjszakai adás megríkatott. Igen, összevisszaság volt, koncepció sem sok, de hogy lehetett volna másként csinálni? SzabóZé a comment.com-on profi műsorért reklamál. Hogy lehetett volna profi műsort szerkeszteni az utolsó két órára, mikor olyan felfokozott lelkiállapotban, ráadásul enyhén bebaszva ült ott a brigád? Ez így volt jó, hiteles és őszinte. 

Attól, hogy a stáb fele talán folytatja az új adók egyikén, nem volt hamis vagy mesterkélt ez a búcsú és a szomorúság. Megsiratták, volt is mit, hiszen évek óta együtt dolgoztak, összebarátkoztak, itt éltek meg jót és rosszat. Tudom, hogy mit érezhetnek, mert mikor a tv2-től eljöttem - innen is magamtól - iszonyú rossz volt. Rossz volt, hogy nem ugyanoda járok be dolgozni, hogy nem ugyanazok vesznek körül. Két teljes évig jártam vissza esténként és kuporogtam a stúdióban, csak hogy érezhessem a hangulatot, láthassam a kollégákat, csak hogy a rend, a megszokott, a jól bevált vegyen körül. Még akkor is, ha magam döntöttem a távozásról.

Persze nem bírtam magammal és mikor elhallgatott a Danubius sírtam egy jót. Sirattam a magam Juventusos éveit, a tv2-es korszakomat és sirattam a Danubiust. Aztán egyszer csak - kisebb technikai gikszerrel - de megszólalt a Class FM. Éjjel egyig hallgattam. Egész stílusosan indultak, bár engem kissé zavart, hogy egy szót sem szóltak hozzám. Talán nem ismertek fel? Halló, én vagyok a hallgató, vagy túlzottak az elvárásaim? Amúgy  egész klassz zenéket játszanak. Meg is lepődtem, hogy Michael Bublé is bekerült a repertoárba. Aztán 3/4 1-kor megszólalt a Crystal. Hogy volt-e benne tudatosság, hogy a Te vagy a jel c. számukat adták (...túl szép volt, csak a miénk volt, de mégis véget ért, hogy egy új kezdődjön el...), nem tudom, de hirtelen azt sem tudtam sírjak vagy nevessek. 

Hát ma reggel nem rázott a röhögés, amikor újra ugyanezt a számot adta a Class FM. Egyszer is elég volt. Nekik nem tudom olyan könnyen megbocsátani a Crystalt. Bár imádom Michael Bublét, de kilenc órán belül ugyanazt a számot kétszer is leadták. De ugye arról volt szó, hogy az ismétléseket megpróbálják elkerülni. Egyelőre nem sok sikerrel. Persze tudom, még csak most indultak, ráadásul komoly technikai problémákkal küszködnek, úgyhogy türelmes leszek. De könyörgöm, Szani Rolandot reggelre? Annak a pasinak olyan rettenetes hangszíne van, hogy borsódzik tőle a hátam. Napközben is rosszul viselem, hát még kora reggel. 

Innen üzenem Csiszár Jenci voltkollégámnak - tán még emlékszik a kávéfőző kislányra a főni előszobájából - hogy most várom a csodát. Addig meg vagyok sértődve. 

A lelkesedésem alább hagyott. Sőt. Odaveszett. Hajlamos vagyok nagyon lelkesedni, talán túlontúl is, ami aztán ahogy jött, úgy megy is. Sőt, egyenesen azt mondhatom, hogy már nem is érdekel a téma/ember. Így jártam most. 

Erre - hogy jól kicsesszen velem az élet, no meg a főni - közli velem, hogy akkor irány a Satu. Vasárnap ugyanis "palota forradalom" lesz és úgy tűnik, szükség lesz rám odalent. Hát bazira örülök. Most hogy már nem lelkesedem. Most hogy van, ami sokkal inkább foglalkoztat. Most hogy más és komolyabb dologgal kell megküzdjek, mint a lelkesedés. Ehh, nincs ez így rendjén. Ilyenkor komolyan elgondolkodom, hogy mégis mivel érdemeltem én ezt ki? Mégis mi a jó büdös francot követtem el, hogy ilyen és ehhez hasonló megpróbáltatásokat tol elém az élet? 

Útálom az influenzát.  

Borikám napok óta beteg, vasárnap orvost kellett hozzá hívni. És most már hivatalos. Borinak H1N1 influenzája van. Még a haja is fáj :(((