MAnna

A kihasználtság felismerése és egyben beismerése, szörnyű érzés. Nem vagyok nagy vagy befolyásos ember, mégis olykor azt érzem, hogy emberek azért vannak velem jóban és keresik a társaságom, mert "nagy és befolyásos" ember vagyok. Vagyis nem tudom eldönteni sokszor, hogy ki miért barátkozik velem.  Pocsék érzés. 

Tudom, hogy az élet majd elrendezi, de ettől most nem vagyok boldogabb. Mert a csalódás akkora, hogy úgy érzem nincs semmi, ami vigaszt nyújthatna. Még a nutella sem segített. Végig gondolva az életemet, ha csalódtam, akkor sohasem kicsit. Mindig óriásit. Most sincs ez másként. Tíz évnyi barátságot lezárni úgy, hogy "felejtsük el egymást...", pff, még most sem tértem magamhoz. 

Nyilván Lapiskának van igaza, hogy ez már rég nem barátság. Ahhoz túl egyoldalú volt. Ráadásul a múlt héten a pofátlanság csimborasszóját éltem meg kétszer is. Azért nem hívtak fel az elmúlt kilenc hónapban, hogy megkérdezzék, hogy vagyok, mi van velem, de azért simán, hogy segítséget, szívességet kérjenek.

Én marha, egy kósza pillanatig azt hittem, hogy azért hívott fel a múltkor Trentóból, mikor nagy bajban volt, mert mégiscsak engem tart a legjobb barátjának, mert velem akarja megosztani a bánatát. Lófaszt. Én vagyok a diplomatikus, az ügyes lány, aki majd jól elintézi ezt a kényes ügyet a németeknél. Mert én majd jól tálalom. Mekkora egy marha vagyok. De még akkor is segítettem, amikor erre a felismerésre jutottam. Arra gondoltam, hogy nem tehetem meg ebben a helyzetben, hogy nem segítek. Ha kellett telefonáltam, bementem a korházba, kacsát mostam, őt fürdettem. Gyuri mondta jól. Tanuljam meg, hogy békefenntartó legyek, ne pedig segélyszervezet. Tipikus ENSZ-es hasonlat :DDD

Amig korházban volt bassza meg, naponta fel tudott hívni. Aztán eltűnt, cseszett a születésnapomra, ami alapból nem zavart volna, de az elmúlt egy év tükrében igenis kardinális kérdést csinálok belőle, majd egyszercsak felhív szívességért. Életemben először mondtam neki nemet.

Saját bevallása szerint sem olyan már a barátságunk, mint régen, sőt nem is lesz olyan, de van pofája ennek ellenére szívességet kérni - nem is kicsit - majd közölni velem, hogy ha ez nekem nem tetszik, nem tudom elfogadni, akkor felejtsük el egymást. Én még életemben ekkora szemtelenséget, pofátlanságot nem tapasztaltam. Van bőr a képén. 

És még én szégyellem magam amiatt, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Hogy ezt velem meg lehet csinálni. Hogy én hogy útálom azokat az embereket, akik olyanokat szeretnek, olyanokhoz ragaszkodnak, akik csak bántják, megalázzák őket. És én mit csinálok tíz hónapja? Hogy én hogy útálom most magamat. Útálom magamat, hogy bánkódom miattuk, mikor van annyi csodálatos, szépséges barátom. Mégsem tudom simán, bánat, szomorúság és csalódottság nélkül lezárni ezt a tíz évet. Nekem nem megy. 

A lányok teljesen elvették az eszemet. Konkrétan belém dumálták Őt. Teljesen. Itt állok majd 35 évesen, és a gyomrom görcsben van. Tiszta általános iskola. Útálom ezt az érzést. Totál nem tudok semmi és senki másra sem gondolni. Aztán ha meg ennyi volt, akkor jön a letargia. Fasza. 

Update 1. Máris itt a letargia. Kereken tíz, azaz 10 év a korkülönbség köztünk. Sajnos a javamra. Ennyit erről. Brühühü. 

Ez nem elégtétel. Ez kibaszás.  

Nagyon szomorú vagyok. Meghalt Patrick Swayze. Meghatározta a gyerekkoromat, miatta kezdtem el versenytáncolni. A Dirty Dancing volt a kedvenc filmem. Thurzó Barbival rongyosra néztük VHS-en, minden számot kívülről fújtunk. Nem tudtunk betelni a zenéjével. Patrick Swayze típusú fiúkról álmodoztunk. Nagyon szomorú vagyok.  

Tudom, hogy egy ronda dög vagyok. Ráadásul úgy néz ki, hogy a tolerancia küszöböm a nullához konvergál. Önző is vagyok meg türelmetlen és undok. Pedig nem akarok ilyen lenni. 

Mamáék még csak két napja vannak nálam, de már nagyon várom, hogy vége legyen a felújításnak. Imádom őket, egyfelől jó is, hogy nálam laknak, másfelől meg egyszerűen sírhatnékom van. 

Valami történt a mosógép ajtajával. Kicsit le van szakadva. Tegnap fasírozottat sütött a mama. Az én lakásomban. Az én édes kicsi konyhácskámban. Kb. fél liter olajban. Átrendezte a virágjaimat. A díszpárnáim összevissza vannak. Minden holmijukat elől hagyják. A mosogatón ott vannak a vízcseppek. Csupa morzsa a csokibarna padlólapom. Apa cipőben megy be a fürdőszobába. És félnek tőlem, mert látják, hogy sík ideg vagyok ettől. Nekem meg bűntudatom van. Próbáltam nagyon finoman, nem hisztérikusan, őrjöngve a tudtukra adni még egyszer - hiszen egyszer már elmondtam nekik, hogy van egy-két-három-négy.... tikkem - hogy mit és hogyan szoktam én otthon csinálni. Icipici az a lakás három embernek, ha csak egy-két holmi elől marad az asztalon vagy a fél négyzetméternyi konyhapulton, máris olyan, mintha bomba robbant volna a lakásban. 

Tegnap nagyon lassan mentem haza. Sőt, leszálltam az Oktogonnál fagyizni is, próbáltam a lelkemet csendesíteni. Nem sok sikerrel. 

Ágotának lesz végül igaza. Jobb lett volna, ha én meg elköltözöm otthonról addig, míg ők ott vannak nálam, haza sem szabadna mennem, majd csak mikor visszaköltöznek a Mamához és akkor elég egyszer szembesülnöm a káosszal. 

Óh, hogy bassza meg, most jövök rá, lehet hogy Elanornak volt igaza, és tényleg szar a vitatechnikám. 

Pff. Szar egy felismerés. 

És megcsípett egy szunyog. Három helyen.

De komolyan. Szétvet az ideg. Magam sem hiszem el, hogy egy óra harmincegy percet beszéltünk erről az egészről és mindezt úgy, hogy már megint nem érti, hogy mit mondok, elbeszélünk egymás mellett.

Komolyan el kell gondolkodjak, hogy velem van a baj, hogy nem jól fogalmazok, nem disztingválok eléggé, vagy éppen talán túlságosan. Lehet, hogy bármennyire szeretném a problémákat felnőtt ember módjára megoldani és nem odadobni a sokévi barátságot csak azért, mert jelen pillanatban nem éppen felhőtlen a kapcsolatunk, mégsem eléggé felnőtt és érett a gondolkodásom.

A furcsak csak az, hogy _csak és kizárólag_ velük áll fenn ez a fajta "megnemértés", mást gondolnak bele a mondandómba, másként értelmezik. Másokkal még soha nem jutottam el arra a pontra, hogy csak azért ne értsük egymást, mert más a véleményünk. Ez ugyanis nincs szoros összefüggésben. Szerintem. De lehet, hogy tényleg én gondolkodom rosszul. Az a baj, ogy nem tudom ki tudná megmondani, hogy mi a baj velem, kinek van "igaza". Mert a barátaim eddig még sosem mondták - persze lehet, hogy túl udvariasak vagy szeretnek a fogyatékosságaim ellenére - hogy nem jól látom az ok-okozati összefüggéseket, hogy nem értik mit beszélek, vagy ennyire másként értelmezzék a szavaimat. Teljes a kétségbeesésem. Tudom, hogy volna _valamiféle_ megoldás arra, hogy véget vessek a kétségbeesésemnek, de nem ilyen megoldást akarok - mégha kétségtelenül hozna is _valamiféle_ megnyugvást - mert csak _VALAMIFÉLE_ megnyugvást hozna és nem azt, amivel egy életen át ki tudnék békülni. Mindig bennem lenne, hogy: "mi lett volna, ha ...". 

Iszonyú sírhatnékom van. Iszonyú bánatos vagyok. Iszonyúan haradszom, hogy ilyen érzéseket generálnak bennek azok, akiket a legjobban szeretek, akikről azt gondoltam, hogy ugyanúgy szeretnek engem, mint én őket. Most azt érzem, hogy értetlenkednek, akadékoskodnak, félreértelmeznek, valami olyat várnak el, amit nem tudok teljesíteni, legfőképp azért, mert nem tudom, hogy mit várnak el, és mert minden megváltozott. Gyűlölom a változást. Gyűlölöm és belebetegszem. 

Laci Bácsi mindig azt monda, hogy: "fehér ember megbocsát, de nem felejt". Gyűlölöm, hogy nem tudok felejteni, hogy nem tudok átlépni a dolgokon, hogy nem tudok úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha csak megvonhatnám a vállam, mintha valóban mi sem történt volna. Csak hogy azzal azt is mondanám, hogy nem érdekel, szarok rá. De ez nem így van. Érdekel, emésztem magam, belesajdul a fejem a kurva sok gondolkodásba, a saját magam elemezgetésébe. 

Fáradt vagyok. És iszonyú szomorú. 

Megvan a bűnös, legalábbis azt hiszem. Tegnap este ismét a Mamánál aludtam. Egyedül. Néztam a sötét nagyszobában a tévét, vienettát ettem és kezdtem ellazulni. Egyszer csak valami fura, óriásnak tűnő árnyékot vettem észre a szemem sarkából. Egy denevér volt. Nem is apró. A szívem majdnem megállt. Aztán meg olyan hevesen vert az ijedtségtől, hogy megint a fülemben dübörgött a vérem. Még életemben nem láttam denevért, hát még a nagyszobában, ahogy körbe-körbe száguldozik, fel-le röpköd, hol a plafont súrolja kishijján, hol az én fejemet. Nem tudom, hogy melyikünk volt jobban megrémülve, de nekem nem a cuki Lusta Dick jutott róla először eszembe, úgyhogy én halálra váltan, dermedten üldtem a kanapén és próbáltam kitalálni, hogy mit is kellene csináljak. 

Gyerekkoromban történt egyszer hasonló, de csak halványan emlékszem, hogy akkor is rémülten keringett a lakásban, Apa fejét majdhogynem súrolta, úgyhogy egy plédet terített magára, nehogy beleakadjon a hajába. Arra viszont már nem emlékszem, hogy hogyan hesegették ki. 

Felkaptam hát a fotelban lévő lepedőt és gyorsan a fejemre tettem, majd kinyitottam az ablakot. De ez a kis hülye, ahelyett, hogy kirepült volna, folytatta a fejem felett a kőrözést. Nyilván nem ért a fejemhez, csak a szárnyai által keltett léghullámokat éreztem, de ettől egy cseppet sem voltam nyugodt. Aztán berepült a háló és ott folytatta. Majd egyszer csak eltűnt. Nem láttam és nem hallottam. Felkapcsoltam a villanyt és végül a karnison fedeztem fel, ahogy lógott lefelé. Ott is kinyitottam az ablakot, de nem mozdult. Lekapcsoltam a villanyt. Ültem az ágyon mozdulatlanul és vártam, hátha kirepül. Csak nem mozdult. Olyan kétségbeesés lett rajtam urrá, hogy üvölteni tudtam volna. Tudom, hogy _csak_ egy denevér, de képtelen lettem volna lefeküdni úgy, hogy tudom, ott van a szobában, bármikor újra röpködhet. Már vagy tíz perce ültem ott, de nem mozdult, csak valami fura, kaparászó hangot hallatott, majdnem úgy mint előző este az előszobában, a lambériánál. De csak nem mozdult. 

Lementem hát Józsiért, a gondnokért - hirtelen ugyanis más férfi nem jutott eszembe a közelben - hátha ő tud valami módszert, hogyan lehetn kizavarni. Mire felértünk, eltűnt. Ez talán még jobban nyugtalanított, mint az, hogy eddig röpködött. Mi van, ha nem kirepült, hanem még mindig bent van a lakásban, esetleg "elbújt"? Rám meg a frászt hozza majd éjjel? Átkutattuk a lakást, az összes karnist végignéztük, minden függönyt megmozgattunk, mindenhová bekukkantottunk. Sehol semmi. Végül ismét egyedül maradtam. Nem voltam nyugodt. Később az idegi kimerültség ágyba parancsolt, de csak nem jött álom a szememre, még sokáig lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy hallok-e fura hangokat. 

Néhányszor megreccsent a padló, nyikorgott a konyhaajtó, a szél megrezegtette az ablaktáblát az előszobában, a mosdóban csöpögött a csap. Ismerős zajok. 

Ma otthon alszom. 

Évek óta nem éreztem ilyen bénító, jeges, torokszorító félelmet. Talán húsz éves lehettem, mikor életemben először egyedül maradtam a lakásban. Rettegtem, hajnalig kucorogtam az ágyban a legnagyobb és leghegyesebb konyhakéssel, mire az idegi kimerültségtől végre álomba szenderedtem. Túléltem, nem történt semmi szokatlan. Attól az éjszakától fogva soha többé nem féltem egyedül lenni a sötét lakásban. Egészen tegnapig. Harmincöt éve ismerem azt a lakást, tudom, hogy a parketta melyik szeglete, hogy recseg, az ajtók milyen hanggal nyikorognak, milyen az, ha a szél rázza egyik vagy másik ablakot, hogy roppannak időnként a bútorok, melyik vízcsap csöpög.

Az éjjel mintha lett volna valaki rajtam kívül a lakásban. Azok a hangok, a zajok idegenek voltak. Felkeltem, magamhoz vettem azt a bizonyos legnagyobb és egyben leghegyesebb régi konyhakést, egy flakon jó ragadós hajlakkot, majd halkan, lábujjhegyen osonva szisztematikusan átkutattam a lakást. Minden ajtót, ablakot bezártam, mindenhová bekukkantottam, minden villanyt felkapcsoltam és füleltem. Egyedül voltam. Teljesen egyedül. Remegett a lábam, a gyomrom, patakokban ömlött rólam a jeges veríték. A szívem olyan hevesen vert, olyan iramban áramlott a vérem, hogy kis idő után nem tudtam, hogy amit hallok, az valóságos zaj vagy a szívem dübörgése játszik velem. Próbáltam megnyugodni, higgadtan lélegezni, hogy a pánik múljon. 

Kis idő után megnyugodtam annyira, hogy visszafeküdtem, de alig telt el egy negyedóra, újra furcsa, oda nem illő, szokatlan, egyenesen idegen hangokat hallottam. Olyan volt, mintha valaki járkálna, ajtókat nyitogatna, vizet engedne a mosdóban. Sőt, esküdni mernék, hogy halk suttogást is hallottam. Egyszer mintha felkiálltott volna valaki. Én meg dermedten feküdtem, már arra sem volt lelkierőm, na meg bátorságom, hogy felkeljek és megnézzem, hogy mi történik a lakásban. 

Reggel meggyötörten, elkínzottan ébredtem. Az egyik kezemben a legnagyobb és egyben leghegyesebb konyhakés, a másikban a telefonom. Mindkét kezem nyirkos volt, az ujjaim elfehéredtek. 

Ma este is ott alszom. 

rettentő szomorú vagyok Jacko és Farrah Fawcett miatt. És David Carradine miatt is. Róla mindig Öcsi jut az eszembe. Miatta is szomorú vagyok. De ahogy mondani szoktam, nincs itt kérem semmi látnivaló, menjünk csak szépen tovább.

Egyre többször tapasztalom, hogy az emberek gyávák és nem ismerik be, ha hibáztak. Nyilván baromi nehéz nagy plénum előtt beismerni, de még maguknak sem vallják be, sőt szentül hiszik, hogy mindent jól csináltak, tévedhetetlenek (lásd Elanor posztját néhány napja). 

Nem ismerik be, hogy változnak a dolgok, úgy állítják be, mintha mi sem történt volna, nekik a változáshoz - ami tagadhatatlanul, tényekkel alátámasztva, bekövetkezett - semmi közük. Ők nem hibásak, mindig a másik fél a hunyó. A változás mindig rajtuk kívül álló okból történik, ők nem is értik, hogy mijafasz van, hogy jutottunk idáig.

Nem tudom, hogy nekem személy szerint miért olyan fontos, hogy halljam, hogy kimondassam velük, hogy igenis van közük hozzá, épp olyan hibásak, mint én. 

Tegnap volt egy éve, hogy Kari meghalt. Olyan, mintha csak néhány hete történt volna. Minden percre, mozdulatra kristálytisztán emlékszem. Fura, mert amúgy a memóriám több mint gyatra.

Elképesztő, hogy hány nő indul neki reggel a világnak egyetlen egy csepp önkritika nélkül.

Bizonyos kor és/vagy testsúly felett ugyanis _kötelező_ a melltartó és _tilos_ a miniszoknya ill. rövidnadrág.

És igen, sajnos nagyon sok nő küzd - annak ellenére, hogy vékony - a narancsbőrrel. Ez esetben is _tilos_ a rövid szoknya/nadrág.

Papucs ill. szandál viselése esetén pedig _kötelező_ a pedikűr. Mióta jó idő van, megpróbálok nem lenézni az emberek lábára, nehogy elhányjam magam.

Ma reggel láttam egy látszatra csinos nőt, így végignéztem rajta, aztán megakadt a szemem a gyönyörű tűsarkú cipőjén, ami legalább egy számmal nagyobb volt, mint a lába, a sarkánál volt még vagy egy ujjnyi rés, csak úgy klaffogott benne. Máris lerombolta az összhatást. Aztán láttam túlsúlyos nőt miniben, idősebb, kb. ötvenes nőt melltartó nélkül, fiatal vékony huszonévest irdatlan narancsbőrös combokkal miniben. Nem szép látvány. Persze, értem én, teszenk rá magasról, ők bizonyára ettől még jól érzik magukat és nem foglalkoznak a külsőségekkel. Tudom, nekem kell toleránsabbnak lennem és elfogadnom, hogy ilyen - szerintem igénytelen - emberek is vannak. Elfogadom, de ettől még  elborzadok és szomorú vagyok, mert kis odafigyeléssel lehet a túlsúlyos is csinos, az idős is szép, ápolt.

Mamának tegnap volt a 60. érettségi találkozója. Elképesztő. Csináltunk gyönyörű meghívót és összeállítottunk egy listát, hogy az 1949-ben, a Salvator Intézetben érettségizettekkel mi újság.

Nyolcan már meghaltak. Egy valaki Ausztráliában él. Tíz "lányról" - ahogy a Mamám emlegeti őket, én meg közben jókat kuncogok - nem tudnak semmit. Tizennégyen tudnak egymásról, itt élnek Budapesten, és tegnap végül tizen találkoztak.

Mennyi minden történhetett velük és mennyi mesélni valójuk lehet egymásnak. És micsoda összetartás, hogy ennyi idő után is ilyen szívesen találkoznak, szeretik egymást. Ahogy Mama mesél ezekről az összejövetelekről, semmiben sem különböznek azoktól a csajos estéktől, amiket mi tartunk. Beszélgetnek a világ dolgairól, a gyerekekről, férjeikről, kipletykálják azokat, akik nem mentek el a találkozóra :)))

Amikor a Mama hazahozta az 55. érettségi találkozón készült fényképeket, el voltam hülve, hogy hány tanár él még és ment el a találkozóra. Mondtam is a Mamának. Ő nem igazán érette, hogy miről beszélek. Mire kiderült, hogy én az ő osztálytársait néztem tanároknak. Igazi vénasszonyok. Ráncosak, hajlott hátúak, őszek. A Mamám meg ott áll közöttük, mint valami gyönyörű, csinos bakfis. Szerinte elfogult vagyok. Szerintem nem.

Fura dolog jutott eszembe egy mai cikkel kapcsolatban.

Teszem azt megismerkedem egy külföldi pasival, legyen mondjuk olasz, de én nem beszélek olaszul, ő nem beszél magyarul, ezért választunk egy harmadik nyelvet, amin kommunikálunk, legyen mondjuk angol.

Na most, ha születne gyerekünk, milyen nyelvre és hogyan kellene megtanítani? Én magyarul beszélnék hozzá, mégiscsak az az anyanyelve, nem? Apa meg beszélne olaszul hozzá? Oké, ez így rendben is lenne, de hogy venne részt a későbbiekben egy beszélgetésben, vitában mondjuk a vasárnapi asztalnál??? Mert ugye mi szülők továbbra is angolul beszélnénk egymással. Nem lenne rossz, hogy nem tudja apa és anya miről beszélgetnek a feje felett? Vagy belefér a kisfejébe egy harmadik nyelv is? 

Érdekes kérdés. No nem mintha aktuális lenne, de elgondolkodtató. Mint ahogy az is, hogy ugyan sosem zárnám ki a lehetőségét annak, hogy külföldivel kössem össze az életemet, de szívem szerint elkerülném. Legfeljebb némettel, mert azt ugyanúgy anyanyelvemnek érzem, mint a magyart. Amennyire izgatna a kulturális különbség, a szokások, a másik hazája, ugyanannyira feszélyezne is, hogy nem érti én mit miért teszek adott esetben. Vagy fordítva. És mi van a barátokkal? Az anyósokkal, apósokkal? Velük hogy kommunikálunk? Vagy pont ez a szépsége, mert nincs idegesítő anyós? 

Ő az abszolút kedvencem. Már az előző lemezét is imádtam, de ez visz mindent. Olyan szövege van....pfff. Nem is tudom, hogy tudok-e még mondani olyan előadót, akinek ilyen nem minden napi dumája van. Szenzációs. Mondjuk a német tudás sajnos elengedhetetlen, hogy megérthessük. Viszont a ritmus, dallam igazi motown-os. 

Most nézem, hogy november 11-én Münchenben koncertezik. Azt hiszem ott a helyem. 

Ez a kedvenc számom szövege. Szerintem ZSENIÁLIS!!!!

Spontis zeugen Banker

Vater, Mutter - bitte räumt hier auf!
Meine Freundin kommt gleich, wie sieht denn das hier aus?
Versteckt eure Drogen, ihr Vater ist Polizist.
Und Papa, bitte vergiss nicht, dass du auf Bewährung bist.

Immer wenn ich aus der Schule komm,
läuft hier irgend so ein Tantrastuss.
Stellt diesen Jimmy Hendrix ab,
weil ich noch Cello üben muss.
Warum schmiert ihr eigentlich überall
diese albernen Parolen dran?
Und bitte zieht euch etwas an!!

Spontis zeugen Banker - Richter kriegen Punker
und Spießer kleine fiese Revoluzzer
linke Kommunisten gebären Chauvinisten
Pedanten machen immer Nestbeschmutzer
doch im Alter irgendwann - gleichen sie sich an

Der Steinewerfer - Rebell in jungen Jahren
wird Außenminister - im Frack mit kurzen Haaren.
Der Vater wahrscheinlich - war plötzlich unwahrscheinlich stolz
vergessen, vergeben, wir sind aus dem gleichen Holz.

Ich bin mir sicher, Alice Schwarzers Sohn -
einmal angenommen, sie hätte einen -
der würde sicher dauernd so wie ich
"Pascha des Monats" sein.
Nur der Präsident George W.
hat wie sein Vater mal das Land regiert -
bei dem hats irgendwie nicht funktioniert.

Spontis zeugen Banker - Richter kriegen Punker
und Spießer kleine fiese Revoluzzer
linke Kommunisten gebären Chauvinisten
Pedanten machen immer Nestbeschmutzer
doch im Alter irgendwann - gleichen sie sich an

Das gehört wohl zu den Dingen, die sich niemals ändern.
Auch ich wollte nie so sein wie meine Eltern,
doch jetzt, wo ich es bin, weiß ich - die auch nicht!

Spontis zeugen Banker - Richter kriegen Punker
und Spießer kleine fiese Revoluzzer
linke Kommunisten gebären Chauvinisten
Pedanten machen immer Nestbeschmutzer
doch im Alter irgendwann - gleichen sie sich an

Van az úgy, hogy dolgok, érzések, kapcsolatok, barátságok átalakulnak vagy elmúlnak. Csak hogy nem mindegy, hogy te magad akartad és tettél azért, hogy átalakuljanak, elmúljanak vagy csak megtörténik veled. Nem akarod, még talán próbálsz is tenni ellene, de már hiába. Nem jó érzés.

És igenis igaz az a mondás, hogyha valami eltörik, akkor már sosem lesz olyan, mint a régi.

Ismét elő kellett álljak egy B tervvel. Ugyanis utazunk, ill.utaznánk április 30-án Édesapával Boriékhoz Münchenbe.

Mikor van vasutas sztrájk? Hát persze, hogy április 30-án. Megkérdeztem a MÁV-ot, hogy mi a helyzet ilyenkor. Fű nem nő aznap, és légmozgás sem lesz. Készüljek B tervvel. Egyetlen jó hír, hogy visszatérítik a jegy árát. Bécsből lehetne menni, de drágább Bécsből Münchenig a jegy, mint oda-vissza Budapest-München. És hát ugye el kellene jutni Bécsig. Az is pénzbe kerülne. Dejavu érzés fogott el, ahogy ezt így leírtam. Mintha nem is olyan régen hasonlókat már átéltem volna. Ja, hát persze, karácsonykor. Akkor Ferihegyen volt sztrájk és még a Neckermann is szívózott velünk. Remek.

Van B terv. Tibi egészen véletlenül megy 30-án Münchenbe és még hely is van nála, úgyhogy probléma megoldva. De azért bosszant - bár értem, hogy miért akarnak sztrájkolni -, hogy nem tud az ember tervezni, mert kismillióféleképpen keresztbe tesznek a "nagyok".

Lili a legmegértőbb és legfegyelmezettebb gyerek akit ismerek. Pici kora óta probléma van a bőrével, de csak találgattak az orvosok, hogy mi baja. Mindenféle krémet adtak, de semmi sem segített. Azt tudtuk, hogy van egy-két olyan étel, amire tuti allergiás, pld. narancs, paradicsom, most már tudjuk, hogy a brokkolira, eperre is. Fél éve meg kiderült, hogy gyakorlatilag mindenre. Úgynevezett rotációs diétán van. Először minden kicsit is allergizáló ételt megvontak tőle és egyenként adják vissza, hogy megnézzék, mit ehet, mit nem.

Bori Münchenben elég jól tudja összeállítani a gyerek étrendjét, de most bajban vagyunk, mert jönnek Budapestre és itt nem  lehet mindent kapni vagy legalábbis aranyárban és körbe kell járni azt a néhány bió boltot, hogy megtaláld a megfelelőt.

100%-os rozskenyeret ill. 100%-os tönkölykenyeret ell vegyünk vagy süssünk, de élesztő nélkül!!! Kecske- ill. juhjoghurtot kell keressek. Cukor helyett sztíviával lehet édesíteni a kajákat. Csak rizs-, juh- vagy kecsketejet ihat és persze természetes, hogy nem mindegyik izlik neki. A kecskejoghurtot szereti, de a juhjoghurtból csak az ízesítetteket eszi meg, a natúrt útálja. Nem egyszerű. 

Jön a húsvét. Beruháztam és vettem csokiöntéshez formát, Bori talált Münchenben rizstejjel készült csokit, úgyhogy Lilinek abból csinálok tojást, nyuszit meg csibét a hétvégén. Sajnos a Callebeaut étcsokira is rá van írva, hogy nyomokban tartalmaz tejszármazékot. Inkább nem kísérletezek.  

A Mikulás a múltkor a gyerek kezébe nyomott egy halom csokit, Lili meg ment utána és mondta neki, hogy ő köszöni szépen, de nem kéri, mert ő ilyet nem ehet. A Mikulás már nem figyelt rá, úgyhogy odaadta Borinak azzal, hogy: "Edd csak meg nyugodtan Mama, tudom, hogy nekem nem szabad." Hát mi ez, ha nem fegyelmezettség?

 Imádom ezt a képet. Röhögőset azért nem teszek ki, mert inkább vicsorít, mint nevet :)))

Tényleg gyönyörű ez a virág (Golgota), de rettenet büdös. Legalábbis a krém, amit készített belőle az Alverde. De én vagyok a hülye, mert bedőltem a csini csomagolásnak. Bori nagyon szereti az Alverde márkát, mert bio meg nem kísérleteznek állatokkal, gondoltam hát, hogy adok a környezettudatosságra és kipróbálom ezt az arckrémet. De mondom, hogy én vagyok a hülye, mert legalább akkor kellett volna megszagolnom, amikor a kezembe kinyomtam egy adagot. De nem, én rögtön a képemre kentem. Még a szemem is könnybe lábadt a bűztől. Nem győztem lemosni magamról. Arra gondoltam, hogy majd a sarkamat fogom vele kenegetni, hogy jó puhi legyen, de rájöttem, hogy az sem jó, mert olyan intenzív a szaga, hogy az isten sem mossa le rólam, hogy büdöslábű vagyok.

Hétfőn és kedden vadhajnalban (6:00 óra) keltem, mentem orvoshoz, aztán Mamáékhoz reggelizni. Ma nem akartam, de muszáj volt. Tegnap Édesapa azon viccelődött, hogy minden reggel, - de legalábbis ma mindenképpen - mennem kéne hozzájuk reggelizni, mert az milyen jópofa dolog. Mondtam, hogy eszemben sincs, ma feltett szándékom ugyanis, hogy kialszom magam.

Sőt, tegnap arról is beszélgettünk Mamával és Édesapával, hogy milyen jó, hogy kezdek egyenesbe jönni, letudtam az adósságomat.

Ehhez képest, tegnap este állok egy szál bőrben a fürdőben, mikor is nem akar csiholódni a melegvíz. Őrláng van, de nem lobban be. Fűtés sincs. Csak kissé ütött meg a guta.

Hivogatni kezdtem a Mamát, hogy akkor én most átmennék zuhanyozni meg aludni, de nem vette fel. Persze hogy nem, mert nem hallotta, aludt már. A mobilja meg kikapcsolva (az mindig az éjjeliszekrényén van). Feleslegesnek ítéltem, hogy átmenjek, hisz úgysem tudok bejutni, mert nem hallja se a telefont, se a csengőt, a kulcs meg ugye mindig a zárban (azt hiszi, hogy így nem tudnak a rabolók bejutni :DDD), nehogy már ott az ajtóban üssön meg a guta.   

Úgyhogy ma vadhajnalban (6:00 óra) keltem. Ma nem akartam, de muszáj volt. Ugyebár. Mentem reggel zuhanyozni. Vittem reggelit. Mert az olyan vicces :))).

Persze küldtem SMS-t Tamásnak, hogy ne Zuglóba jöjjön értem reggel, hanem a Mamához. Persze Murphy, hogy pont ma nem nézte meg indulás előtt a telefonját és elszántan várt a ház előtt. Én is őt. Csakhogy ő Zuglóban én meg a belvárosban várakoztam.

Egyetlen jó dolog, hogy míg akárhányszor hívtam eddig a szervízt, mindig azt mondták, hogy majd holnap vagy holnapután tudnak jönni, ma láss csodát, kettőig odaérnek. Bár lehet, hogy ez volt az áprilisi tréfa, még nem tudom. Az lesz csak igazán tréfás, ha azt mondják, hogy várni kell néhány hetet az alkatrészre és mondjuk 50.000 Ft. Volt már rá példa. Mindesetre felkészülten várom a hívást, hogy mennyi idő és mi pénz. Ennyit arról, hogy letudtam az adósságaimat.

Éljen Április elseje. Éljen Ágici és boldog szülinapot neki :))).

Az eszem megáll, hogy mik meg nem történhetnek ma Magyarországon. Üvölteni volna kedvem és asztalt borogatni.

Andi tegnap este mesélte, hogy a napokban felhívták a Semmelweis Orvostudományi Egyetemről, hogy felmérést készítenek a daganatos betegségekről és így került a kezükbe Kari kórlapja és szeretnének feltenni néhány kérdést. Ekkor Andi még gyanútlan volt és mondta, hogy ő a felesége, miben tud segíteni.

- Nos a kórlapja alapján daganatos betegségben szenved a férje.

- Így igaz.

- És hogy van a kedves férje?

Néhány lélegzetvétel azért itt kimaradt, ahogy Andi mesélte.

- Nos, a férjem tavaly nyáron elhunyt.

- Oh, sajnálom. És dohányzott? Alkoholt rendszeresen fogyasztott?

Andi hebegett/habogott valamit, majd letette a telefont. Na ha én futottam volna bele egy ilyen hívásba, akkor valószínűleg vagy elküldtem volna a jó büdös kurva anyjába az ilyen rohadt szemétládát vagy udvariasan elkértem volna a nevét/telefonszámát, hogy visszahívhassam a pontos információkkal, majd megkerestem volna, hogy leszakítsam a fejét a helyéről és a seggébe dugjam. Hogy a francba nem veszik a fáradtságot, hogy leellenőrizzék, hogy él-e még a beteg, mielőtt felhívják a hozzátartozót??? Hogy van bátorsága ezután még kérdezni? Ráadásul ilyen szenvtelenül??? 

Ma felhívtam az Egyetemet és érdeklődtem, hogy vajon ki készít náluk vagy a  nevükben ilyen felmérést és most kutatnak, mert kellemetlen nekik is a helyzet, hogy pont egy ilyen kényes témában, ilyen otromba paraszt módon hívogatják a betegeket/hozzátartozóikat. Kiváncsi vagyok, hogy mire jutnak. Egy nagyon kedves hölgy megadta a mobilszámát, hogy hívjam vissza húsz perc múlva, addig utánajár, hogy mi történhetett, mert az ő hallgatóik kaptak ilyen kutatási feladatot (onkoterápiás osztály), hátha azok közül volt valaki.

Visszahívtam, de állítólag nem az ő hallgatóik voltak. Még nyomozok.

Andinál bájosabb, kedvesebb, szelidebb embert keveset ismerek. Ő nem az az asztalborogatós. Csak bánatosan mesélte, hogy mi történt. A fájdalma alig csökkent valamit, mióta Kari nincs. Ráadásul Karcsi tegnap lett volna 50 éves. Megígérte Andinak, hogy majd karaokézik neki a szülinapi bulin. Erre már nem került sor.

Tudom, hülye vagyok, de egyértelmű, hogy Daniel Cleaver.