MAnna

Azt hiszem nagy a baj. És ez most nem amolyan hipochonderkedés. Nem arról van szó, hogy bemagyarázom magamnak.

Történt ugyanis, hogy ma szóltak a bérszámfejtésről, hogy túlléptem a szabadságkeretemet egy nappal. Hogy történhetett??? Hiszen pontosan - hah, milyen fellengzős - emlékszem, hogy április 4-én, április 18-án és május 23-án voltam szabadságon. És most augusztusban 19 napot, mert augusztus 1-én és 7-én dolgoztam. Akárhogy is számolom, ez csak 22 nap.

Ezzel szemben, állítólag voltam március 17-21-ig, május 9-én és 23-án ill. augusztusban 19 napot szabadságon.

Hogy történhetett, hogy április 4-e (Lili szülinapjára utaztam Münchenbe), április 19-e (osztálytalálkozó Németországban Antjénál) nem került sehová bejegyzésre? Pedig erre határozottan emlékszem, ráadásul repülőjegyek bizonyítják, hogy szabadságon voltam. Május 23-a tiszta sor, másnap volt Kariék esküvője. Viszont hol voltam és mit csináltam május 9-én, ill. március 17-21-e között??? Egyáltalán nem emlékszem. Mátrix.

Sebaj, gondoltam én, hiszen mire való Tünci, Ágota, a Mamám ill. Bori. Majd megmondja valamelyikük, hogy hol voltam, mit csináltam és kivel. Ők mindig mindent tudnak és mindig mindenre emlékeznek. Az én dolgaimra is.  

A helyzet fokozódik, egyiküknek sem rémlik, hogy bárhol is lettem volna, bármit is csináltam volna. Hogy nem emlékszik senki arra, hogy egy hétig hol voltam szabadságon??? Mert ugye azon senki sem csodálkozik, hogy én nem emlékszem. De hogy ők sem???

Sajnos nálam egyre rosszabb a helyzet. Pár éve már, hogy nem tudok új telefonszámokat megjegyezni. Dátumokra sem emlékszem. Nem tudom, hogy mikor melyik évben hol nyaraltam, kinek, mit vettem ajándékba, mikor voltam beteg, mit hol vettem, mi mennyibe került, mettől meddig voltam együtt Öcsivel stb. 

Lassan ott tartunk, hogyha a barátaim és a családom nem figyelnek oda és nem tartják számon - helyettem - az én dolgaimat, akkor néhány hét-hónap elteltével nem tudom, hogy mikor mi történt velem.

Mama bezzeg emlékszik mindenre. "Tudod, azt a szép, drapp antilopbőr cipőt 1979-ben vettem Lisszabonban." vagy "1959 szeptemberében összefutottunk az Orlay Tibivel a metrón."

Mi van??? Azt hittem, hogy lesz csattanója majd a történetnek, amiért a Mama emlékszik arra, hogy mikor futott össze az Orlay Tibivel. De nem volt. Semmi. Egyszerűen emlékszik mindenre.

"Nagyapád 1984-ben vette nekem azt az órát Berlinben." Mamának van vagy négy órája.

Hogy emlékszik ilyenekre? Mama 77 éves. Én még csak 34 leszek.

Ma azt mondta, mikor faggattam, hogy emlékszik-e, hogy hol voltam márciusban és mit csináltam, hogy ez nem egyszerűen arról szól, hogy öregszem, hanem, hogy elértem az aggkort. Az aggkori elhülyülést.

Nos, kérem, hogy jelentkezzen, aki emlékszik arra, hogy mit csináltam március 17-21-e között.

Fődíj: egy ital a Parázsban :DD

Köszönöm :)

A szabadság jó dolog. Nagyon jó dolog. De visszaüt. Csúnyán.

Hétfő óta dolgozom újra - egy hónap után - és nem tudok visszarázódni. Nem megy. Valószínűleg azért, mert nem is akarok. Egy hónapig azon morfondíroztam, hogy hogyan is lehetne megoldani, hogy én ezentúl mindig szabadságon legyek. Jobbnál jobb ötletekkel láttak el ismerősök. Fogjak gazdag férjet. Remek ötlet. A Tescoban vagy az Auchanban lehet ilyet kapni? Volt aki azt javasolta, hogy szüljek gyorsan gyereket. Hogy lehet gyorsan szülni gyereket??? Egyáltalán, gyereket szülni??? Az nem napi 8 óra munka. Az 24 órás szolgálat.

Novák Péter azt mondta, hogy naplopónak is csak úgy jó lenni, ha első osztályú vagy. Mérlegeltem, gondolkodtam. Én az lennék. Isten bizony.

Szívesen csinálnék valami mást. Csak arra nem jöttem még rá, hogy mi lenne az a más. Ill. akár még tudom is, hogy mit csinálnék, de az nem olyan könnyen megvalósítható. Mert ahhoz komoly elhatározás és iszonyú bátorság kellene. Leginkább a bátorság hiányzik. 

Újra otthon, a saját ágyacskámban aludtam. Istenem, de hiányzott. Egész este pakolásztam, helyre tettem mindent. Nem is tudom, hányszor jártam körbe a lakást. Csak gyönyörködtem, gyönyörködtem és gyönyörködtem. Olyan csodaszép lett minden. Tudom, tudom, elfogult vagyok, de akik eddig látták, mint csodájára jártak. Most tökéletes. (Jó, jó, apróságokat mindig fogok találni, hogy ezt vagy azt másképp kellett volna, de összességében tényleg tökéletes.)

A fürdőszoba, mint egy ékszerdoboz. A WC igazi műalkotás :DD. Útálom a spanyolokat, de ízlésben és tervezésben igazán ott vannak a dobogón. A mosdó kicsit nagy a fürdőszoba méretéhez képest, de olyan formás, kecses, hogy öröm ránézni. A Mama szerint a tükör meg olyan, mintha most csentem volna el a Szépművészeti Múzeumból :)) Ha látta volna valaki tegnap este, hogy hogyan simogatom a csempét, biztos orvost küld értem :) De nem tudok vele betelni.

A konyha egy csipet vidék. Már csak a sündőrgő macska hiányzott a lábam mellől. Szinte éreztem a kis konyhakert illatát. Azt hiszem fogok otthon tartani bazsalikomot, kakukkfüvet és rozmaringot. Fel is hívom mindjárt Édesapát.

Borinak igaza lesz, idővel majd fogom útálni a csokibarna padlólapot, mert minden szösz meglátszik rajta, de annyira szép, olyan a felülete, mintha bőrből lenne, hogy egyenlőre még nem gondolok arra, hogy milyen nehéz lesz tisztán tartani.

Élvezem, hogy végre újra otthon vagyok, hogy minden a helyén és minden készen van. Tavaly, mikor elkezdtem a lakásfelújítást, eszemben nem volt a fürdőszobát és a konyhát megcsináltatni. Szerettem úgy ahogy volt. Persze Ágota mondta már a legelején, hogy figyeljem csak meg, ahogy haladok előre, és látom, hogy alakul át a lakás, egyre inkább bennem lesz az érzés, hogy legyen minden új és minden az én izlésem szerint. Így lett. Most minden vadonatúj, minden tökéletesen olyan, mint én.

Még csak háromnegyed tizenegy van, de én másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy legyen már este, úgy szeretnék otthon lenni, magamra zárni az ajtót és gyönyörködni a lakásban.

És jelentem az égéstermék ha vissza is jött a kéményből, nem ölt meg, itt vagyok, élek. Nyitva hagytam minden ablakot éjszakára, de holnap jön a cirkó szerelő és biztos, ami biztos átnézi, bár szerinte semmi baja, hisz alig néhány hete, a felújítás előtt nézte át. Mindegy, nem bízok semmit a véletlenre.

Hihetetlen, hogy hány ember vette magára az előző posztomat. Vajon miért? Talán, mert érintve érzik magukat? Mert azt feltételezik, hogy róluk szól? Itt mindenkinek üldözési mániája van? Vajon Kfk miért gondolta, hogy valaha is foglalkoznék vele? Hogy ez neki szól? Vagy Gabó? Egy posztot szenteltem - és eztán se többet - a nickváltóknak. Ennyi. Van egy zseniális mondás - kéretik alkalmazni: "Akinek nem inge, ne vegye magára."

Még valami. Ha valaha valakivel problémám lenne vagy lesz (ahogy a múltban is, ha volt), egészen biztos lehet benne, hogy tudni fogja, mert elmondom. Nem kell magától rájönnie. Akiről a poszt szólt, pontosan tudja, hogy mi bajom vele, mert tudja, mert elmondtam neki.

Hihetetlen helyett inkább "Buták" legyen a cím

Az eszem megáll. Vannak pofátlanok, még pofátlanabbak és vannak a gátlástalanul pofátlanok. És még csak észre sem veszik magukat. Pont úgy csinálnak, mintha mi sem történt volna. Nem hittem, hogy léteznek ilyen emberek. De mégis. Mindegy. Kár a posztért.

Vajon miért van az, hogy emberek nem tudják méltósággal viselni, ha már nem kellenek? Miért nem tudnak szembenézni ezzel? Mocsok szar egy érzés, az biztos, de ez a sárdobálás....

Egyetlen egyszer veszítettem el a fejem és rendeztem egy három perces jelenetet. Aztán észbe kaptam és soha többé nem fordult elő velem. És nem is fog. Ha egyszer valaki nekem azt mondja, hogy vége, nem kellesz, én nem nézek vissza, nem könyörgök és egy szót sem szólok hozzá többé. Felállok (jó, jó, oké, kiskanállal kaparnak össze a csajok :D) és megyek tovább (oké, oké, vonszolom magam). De akkor se. Soha. Ne lássa rajtam, hogy összetört, meggyötört és kiköpött (naná, hogy éjszakákon át bőgök a csajok vállán). És legfőképpen egy büdös rossz szót sem mondok rá (vagy max. mérsékelten és csak a csajoknak). Senkit sem kutyázok le. Mert benne voltam. Nyakig. Ergó pont annyira az én hibám is. Köpném magam emiatt szembe? Nem. Inkább majd elvonulok a sarokba, nyalogatom a sebeimet és jól elgondolkodom azon, hogy én mit és hol csesztem el. Nyílván kijöhetek a sarokból azzal a felismeréssel, hogy egyedül ő volt a hibás, a szemét, a mocskos, aljas disznó, de lássuk be, erre vajmi kevés esély van. Én is hibás voltam a kapcsolataimban, vagy legalábbis nem elegendő. Vagy éppen nem olyan. Kevés. Vagy sok.

Ennyi. Nem is történt semmi, igaz?  

Nem igaz, hogy nem tudom, hogy miért idegesít.

Azért idegesít, mert szerettem a medencében pancsolni és közben a napozóban ökörködni. Szerettem, hogy új emberekre leltem, akik viccesek, akik szórakoztatóak, akik értelmesek. Könnyebb volt úgy végig csinálni egy napot, hogy közben velük csevegtem.

Látom megint pofára estem. Alapvetően végülis viccesek, meg szórakoztatóak, ill. értelmesek. Csak számomra mégsem. Cseppet sem vicces, hogy találgatnom kéne, ki-kicsoda. És egy fikarcnyit sem gondolom, hogy ez értelmes lenne vagy szórakoztató.

Hát ezért.

Nem gondoltam volna, hogy valaha arról fogok posztot írni, hogy mennyire idegesít, hogy a szakítós blog napozójában percenként változtatnak az ember nick nevet.

Viszont ha most azonnal nem írom ki magamból, biztos, hogy felrobbanok. Végülis jó terápia az írás.

Annyira feldűhít, hogy emberek abban lelik örömüket, hogy nem csak naponta vagy óránként, hanem percenként változtatják a nevüket. Nyílván van egy-két új ember, nem is nekik szól a dühöm, a mérgem. Nem újkeletű a dolog, hetek óta zajlik ez, csak ma tetőfokára hágott. Persze ráfoghatjuk arra az elmeháborodott szerencsétlenre, aki, ahogy kimoderálják visszasurran másik néven, de kár lenne, mert nem miatta van.

Biztos bizonyos poénokhoz kapcsolódnak a névváltások, amiknél épp nem vagyok ott, így nem is érthetem. Ebben az egyben még a végén igazat kell adjak puffancsnak, hogy ezeknek tényleg nincs jobb dolguk, mint egész nap a blogon lógni? Nekem nem megy. Néha dolgozni is kell. Ilyenkor van, hogy akár egy-két napig sem sikerül fellesnem a blogra. Aztán, ha időm engedni benézek, de minden mátrixos, alig egy-két embert ismerek fel. Ha kommentelek, akkor úgy köszönnek az "ismeretlenek", mintha ismernem kéne őket. Szívem szerint nem finomkodnék, hanem megkérdezném, hogy: Te ki a jó büdös fasz vagy édes egy aranyom???

Komolyan mondom a guta üt meg. Vajon miért? Miért dühít ez ennyire? Nem tudom. Megyek és mélyen magamba szállok.

Csúnyán megbuktam emberismeretből. Térdepelek is a sarokban a kukoricán, miközben hamut szórok a fejemre. Nem tudom, hogyan történhetett meg velem, hogy ilyen orbitálisan melléfogtam. Én, a bizalmatlan, az óvatos, a körültekintő. Nem mentség, hogy mások is csalódtak és megbuktak. Valójában iszonyú jó PR-osok lehetnének. Nincs mögöttük semmi, az ég egy adta a világon semmi és mégis elhitették velem, hogy ők valakik és én bizalmat szavaztam nekik. Nem kellett volna. Elaltatták az éberségemet. Legközelebb jobban figyelek.

Ha nekem ennyire fáj, vajon Andinak mekkora a fájdalma??? Felmérni sem tudom. Tudom, hogy normális a fájdalom és majd csillapodik idővel, de most dühös is vagyok. Dühös, hogy így történt és ilyen gyorsan. Persze ez önző dolog is egyben, mert azzal, hogy titkon azt kívántam, bár még köztünk maradna, a fájdalma is maradt volna. Ezt nem akartam, de önző mód örültem, amikor eltelt egy éjszaka hívás nélkül és hajnalban, mikor mentem a kórházba, még ott volt. Borzalmas állapotban, de ott volt. Útálom magam ezért. És útálom, hogy mindig utólag jövök rá, hogy mit kellett volna másként csinálnom, hogy mennyi mindent szerettem volna még elmondani neki, hogy annyi "mi lett volna ha..." kezdetű mondat kavarog a fejemben. Útálom, hogy meg kell szokjam a megváltoztathatatlant.  

Csütörtökön adják ki a hamvakat. Vasárnap szórjuk el ott, ahol mindig horgászott. Imádta. Képes volt munka előtt, hajnalban felkelni, csak hogy egy órára kimenjen a partra. Ő, a pörgős, nyughatatlan, ott ült hétvégenként órákon át. Ákár 5-6-8 órán át. Csendben, békében, szótlanul. Néhány hete is kiment. Alig bírt a harmadik emeletről levánszorogni, de kocsiba ült és kiment horgászni. Hiszem, hogy ez tartotta ennyi ideig életben.

A Mamám azt is mondta, hogy minden valamiért történik és nincsenek véletlenek. Igaza volt.

Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy találkoztam Szaffyval, és mellettem volt, amikor olyan nagy szükségem volt rá. Nem valakire, hanem rá. Akármennyire fájdalmas ez anyunak, a húgomnak, a barátaimnak, nem rájuk volt szükségem, hanem Szaffyra.

Végtelenül sajnálom, hogy ezzel óhatatlanul és akaratlanul is eszébe juttattam a saját fájdalmát és történetét, de köszönöm, hogy önzetlenül és őszintén ajánlotta a segítségét, a barátságát, a vállát, hogy kisírjam magam. Az ember olyan nehezen fogad el segítséget, támogatást, mert fél, hogy a másik terhére van. Éreztem, hogy Szaffy nem csak úgy mondja, hanem komolyan gondolja, hogy bármikor hívhatom, mehetek hozzá.

Tudtuk, hogy Kari el fog menni, de nem gondoltuk, hogy ilyen hamar és ilyen borzalmas fájdalmak közepette. Egyfelől imádkoztam, hogy ne akkor történjen, amikor nem vagyok ott, másfelől féltem, hogy mi lesz, ha ott leszek. Ott voltam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy foghattam a kezét és úgy ment el, hogy tudta, vagy inkább érezte, hogy mellette vagyunk. De összeomlottam és tudtam, hogy csak Szaffy az, akivel erről beszélni tudok vagy csak egyszerűen nála tudom kisírni magam. Így is volt. Köszönöm.

A Mamám egyszer azt mondta, hogy a nagy öröm és a nagy bánat mindig néma. Igaza volt.

Tegnap bent voltunk Anyával nála. Kicsit zavart volt, de beszélgettünk, még viccelődött is. Ha nem ismerném ill., ha nem tudnám, hogy mi baja, azt gondolhatnám, hogy csak szórakozott. Nem beszélt félre, csak többször visszakérdezett dolgokra, ill. eltévedt a szobájába, a wc-re menet. Kérdezte, hol van Lili és Bori. Tegnapelőtt még tudta. Tegnap meg megkérdezte. Jó volt mégis látni, mert ezt leszámítva, mindenről lehetett vele beszélgetni. Már amennyire a fájdalom hagyta. Hihetetlen fájdalmai vannak, és csak szart adnak neki, amitől nem múlik. Persze, hogy így nem tud aludni.

Andi hívott reggel, hogy most már teljesen zavarodott, nem aludt éjjel, járkált, próbálták visszavezetni a szobájába, de újra kiment, eltévedt. Azt mondták az ápolók, hogy találjunk valami megoldást, mert ők erre nincsenek berendezkedve. Akkor mire vannak??? Hová vigyünk egy olyan súlyos beteget, akinek a fájdalomcsillapítása nem megoldható otthon??? Aki annyira zavart, hogy nem lehet magára hagyni??? Aki a végstádiumban van???

Tegnap adtunk pénzt az éjszakás nővérnek. Pont azért, hogy figyeljen rá oda. Kénytelen volt rá figyelni, mert jajgatott a fájdalomtól, össze-vissza mászkált. Persze ez zavarta a nővérek nyugalmát. Így hát azt tanácsolták, hogy találjunk valami megoldást, mert ez így nem mehet.

Most keressük a megoldást.  

Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű ez az út. Azt is, hogy mi lesz a vége. Sosem hitegettem magam, de mindig reménykedtem. Azt hiszem Kari és Andi is így voltak ezzel. Most mégis olyan reménytelennek tűnik minden. És nem lehet rá felkészülni. Az agyam felfogta, mert racionális és földhöz ragadt vagyok. De nem tudok nem sírni. Csak úgy jön. A legrosszabb, hogy most már Andi is sír. Hogy tudnám akkor én tartani benne a lelket, ha magam sem vagyok összeszedett?? Ha nem tudom visszafojtani a sírást? Tegnapig még bizakodtam és egyszer sem sírtam. Azóta viszont folyamatosan. Ma este bemegyek a korházba és csak bízni tudok abban, hogy nem sírom el magam, nehogy Kari lássa rajtam a kétségbeesést, a bánatot. Ő amúgy olyan, mint én. Vagy én vagyok olyan, mint ő. Erős, kitartó, bizakodó. Mindig csak a következő lépésre figyeltünk, soha sem a végére. Most viszont úgy tűnik, hogy nagyon közel kerültünk a végéhez. Nagyon gyorsan ráadásul. Én tudom. De vajon ő is tudja? Már nem teljesen tiszta a tudata. Zavart és rettenetes fájdalmai vannak. Nem tudom, hogy mit kívánjak neki, magunknak.

Szaffy azt mondta, hogy nem áltathatjuk magunkat, de sosem szabad feladni, mert hátha...Értem én, de még több fájdalomnak, kezelésnek kitenni? Ki hozhatja meg azt a döntést, hogy nincs több kezelés, elég volt, most már csak csillapítsuk a fájdalmát amennyire lehet és hagyjuk elmenni?? Ki?? És mi van, ha mégis kellene még az a kezélés, mert hátha???

Mi nem olyanok vagyunk, mint Carrie, Miranda, Samantha vagy Charlotte a Szex és New Yorkból. Nem. Egészen mások, mégis pont ugyanolyanok.

Tünde 22 éve a barátom. Nincs semmi olyan, amit ne tudna rólam. Nincs semmi, amit ne osztanék meg vele. Együtt nőttünk fel. Együtt lettünk felnőttek. Nők. Ismeri a családomat. Ismeri az összes titkomat. Összekötnek minket az évek. Rengeteget cukkolom, mert szenvedélyes cipő és táska gyűjtő :)) Kétajtós szekrényben gyűjti a lábbeliket, dobozban, feliratozva. Tiszta Carrie!!

Ágota. Állítja, hogy még csak négy éve vagyunk barátok. Szerintem pedig nyolc éve. Mindegy is. A lényeg, hogy lelkem minden rezdülését ismeri. Ő a lelki társam. Ő az, aki rámnéz és az arcomról leolvassa a gondolataimat. Ha háttal áll nekem, akkor is érzem, hogy mi zajlik a lelkében. Mennyei sütiket süt, a palacsintája pedig egyenesen verhetetlen. A hússalátájáról már ne is beszéljünk.

Ágici. Ő az örök vidámság az életemben. Az igazi csajos, picsulós, pletykálkodós barátnőm. Ő volt az, aki mellettem volt, amikor életem első igazi nagy szerelmi csalódása ért. Ő az, aki anélkül, hogy beszélt volna valaha Lacihoz fűződő kapcsolatának mélységeiről, példaképemmé lett. Szeretem nézni, ahogy szeretik egymást. Vele lehet a legjobban összebújva kibeszélni a világot. Ő a legállhatatosabb ember, ha fogyásról van szó, na és mindemellett a legnagyobb ékszer szakértő, Thomas Sabo a legjobb barátja :) 

Lapiska. A legőszintébb barátom. Soha nem köntörfalaz. Akkor sem, ha tudja, hogy lehet, fájdalmas lesz, amit mond. De mindig ott volt számomra, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Amikor összetörték másodszorra a szívemet. Nem hagyta, hogy maga alá gyűrjön az önsajnálat. Talpra állított. Nála tökéletesebb és elfogulatlanabb anyát nem is ismerek. És igen, ő a legszebb nő, akit valaha láttam.

Dóri. Dóriba egyszerűen "beleszerettem", amikor megismertem :DD Olyan elképesztően okos és olyan hihetetlen humora van, hogy nem lehetett nem beleszeretni. Ő a legszórakoztatóbb barátom. Világoskék a nappalija. De Virág Zoliért a Tulipán utcából még ezt is elviseli :)) 

Borika. A húgom. Ő a minden. Lehet, hogy nem minden titkomat tudja, nem mindent osztok meg vele, de ő nélküle nem léteznék. Nem menne. Nekem kell az ő szertelensége, a lazasága, hogy oldja az én racionális, földhöz ragadt személyiségemet. Kiegészítjük egymást. És rábíznám az életemet. Ahogy ő rámbízná Lilit.

Hát ezek vagyunk mi. Barátok. A család után a legfontosabbak. Semmire és senkire sem cserélném el őket. Ez jár mostanában a fejemben.

Az utóbbi időben sűrűn használom ezt a szót. Egyrészt viccelődök, másrészt viszont vér komoly kontextusban is használom. Értelmet is nyert.

Ismerek határozottan fejlődőképes embereket, de sajnos olyan is akad, aki nem képes disztingválni. Vajon miért? Nem tanították meg neki? Nem volt szüksége rá? Így is elfogadta a környezete? Mit látott otthon? Szükségtelen belemenni és firtatni, mert úgysem jövök rá. Balgaság lenne a szülőket hibáztatni. Mégis egy biztos: ha a szülő nem tanítja meg a gyerekének egészen kicsi korában, hogy hol-mikor-hogyan kell viselkedni, a gyerek elveszett. Később már nehezen formálható.

Egy darabig viccesnek tartottam, hogy a szakítós blogon én vagyok a népnevelő. Ma már nem vicces, ahogy Lili mondaná, aki tud disztingválni, pedig még csak hat éves.

Bezzeg ma ezer gondolat van a fejemben. Ezért aztán egyet sem tudok megfogni és leírni. Talán azért is kavarog ilyen sok minden bennem, mert annyi minden és semmi sem történik körülöttem, velem.

Fáj a szívem. Fáj, mert tudom, hogy sokszor nem tudok segíteni azokon, akiket szeretek. Mert nem tudok, vagy mert nem hagyják. Azt valamivel könnyebb elfogadni, ha azért nem segíthetek, mert nem tudok. Bár, ha a nagybátyám jut eszembe, máris dőlni látszik ez a megállapítás. Bármit megtennék érte. Bármit. Csak segíthetnék. Ma a böjtről kellett írjak. Lévén abszolút nem spirituális, vallásos egyén, nehezen ment. Én csak a Quarelinben és a nutellás palacsintában hiszek.

Viszont Szent Bernadett és az ő találkozása Szűz Máriával elgondolkodtatott. Bernadett Lourdes-ben találkozott Máriával. A lényeg nem is ez, hanem a hely csodatévő képessége. Hogy hányan hisznek abban, hogyha isznak a forrás vízéből, megmosakszanak benne, csoda történik. A beteg meggyógyul. Orvoscsoportok vizsgálták az eseteket. Pár hónapja még el sem gondolkodtam volna ezen. Nevettem volna. Ma meg csak az lebegett a szemem előtt, hogy, Istenem, de jó volna, ha Karit eljuttatthatnám oda. Hátha...

Már nem a miért a kérdés. Hanem a hogyan. Hogyan fogjak hozzá? Tegnap annyi gondolat kavargott a fejemben, annyi mindent szerettem volna hirtelen kiírni magamból. Aztán arra gondoltam, hogy majd ma. Nyugodtan, szépen végiggondolva. Most meg nem jönnek azok a gondolatok. Ma türelmetlen is vagyok. Tudom, hogy volna bőven mit csinálnom, rengeteg a munka, engem mégsem visz rá a lélek. Ettől persze bűntudatom van, és így a gondolatok sem jönnek, tehát még az írás sem megy. És én még alkotói válságról sem beszélhetek :), de talán ilyesmi érzés lehet.

Talán majd később. Azt hiszem ma elhozom a lakásomból a laptopot, hogy legalább este írhassak, ha mégis jön az ihlet.

Eldöntöttem. Nem tudom, hogy miért, de eldöntöttem, hogy én is belekezdek. Blogot fogok írni.

Illetve, ez így nem teljesen igaz, mert tudom, hogy miért. Több oka is van. Összetett.

Mert mindig is vágytam írni. Gyerekkoromban írtam naplót. Olvashatatlan. Mármint a kézírásom :) Így hát hiába próbálom visszaolvasni, nem megy. Talán ez megmarad és olykor sírva, máskor nevetve fogom visszaolvasni a gondolataimat.

Aztán meg a memóriám már korántsem a régi. Így nem árt néhány dolgot, történést írásban is megörökíteni, hogy ne mindig a barátok memóriájára kelljen hagyatkoznom.

Ja, és itt van a csorda szellem! Beszippantott ugyanis a szakítósblog és mivel szeretem olvasni az "új blogos barátaim" írásait, így kedvet kaptam a blogíráshoz. Hátha ők is szívesen olvassák majd, hogy mikor, miről, hogyan vélekedem.

Aztán meg egyszerűen, csak!

Úgyhogy elég összetett, hogy miért?

Tehát, mától írok. Hogy milyen rendszerességgel még magam sem tudom. Az is lehet, hogy a kezdeti lelkesedés majd alábbhagy és nem lesz olyan izgalmas, mint megírni ezt az első posztot. Meg azért egy kicsit félek is. Akarom én, hogy ezt bárki is olvassa? Tudok-e majd olyan őszinte lenni, mint szeretnék, úgy, hogy tudom, bárki olvashatja?

Meglátjuk.